Escrivá: Az Úr éberséget vár tőlünk



A XX. század egyik nagy szentjét, Josemaría Escrivát idézzük a kereszténység hétköznapokban való megélésével kapcsolatban. Miért nem lankadhat a reményünk? Hogyan kell dolgoznunk? Mit vár tőlünk Isten? – Ezekre a kérdésekre kapunk választ:

Reménykedjünk – miben? 

Némelyek esetleg azon tűnődnek: Miben kellene nekünk keresztényeknek remélnünk? A világ sok javát kínálja nekünk, amelyek a boldogságra és szeretetre vágyó szívet vonzzák. Ezenkívül békét és örömöt akarunk nagylelkűen mindenhova vinni, nem elégszünk meg azzal, hogy saját magunknak jó dolgunk van, hanem fáradozunk mások javáért is.

Egyes emberek látóköre ugyan elismerésre méltó, mégis túl lapos, és csak mulandó, futólagos ideálokra irányult. Emellett elfelejtik, hogy a keresztényeknek sokkal magasabb – végtelen – célra kell vágyakozniuk. 

Mi arra törekszünk, hogy maga Isten szeressen, és ezt soha el nem múló örömmel akarjuk élvezni. Ha ez a mi világunk egyszer véget ér, mindenkinek mindene el fog enyészni; s az egyes ember számára már előbb elmúlik minden, tudniillik a halállal, mert sem a gazdagság, sem a tisztelet nem fog bennünket a sírba elkísérni. Ezért tanultunk meg a remény szárnyán imádkozni, amely a szívet Istenhez emeli: In te, Domine, speravi, non confundar in aeternum. Uram, tebenned remélek, soha meg ne szégyenüljek most és mindörökkön-örökké. 

Az Úr nem azért teremtett bennünket, hogy itt maradandó helyet készítsünk magunknak, mert ez a világ út az eljövendőhöz, mely szenvedésmentes lakóhellyé lesz. Ennek ellenére Isten gyermekeiként nem szabad hátat fordítanunk a földi tevékenységeknek, mert Isten állít bennünket közéjük, hogy megszenteljük őket, és átitassuk hitünkkel, mert csak ez a hit tud minden egyes léleknek és a környezetünk egészének igazi békét és örömöt adni. 1928 óta ez volt állandó témája igehirdetésemnek: a társadalmat sürgősen kereszténnyé kell tenni, és a világban minden szinten fölébreszteni a természetfeletti gondolkodást: mindannyiunknak fáradoznia kell azon, hogy a napi tevékenységünket, munkánkat, hivatásunkat a kegyelem dimenziójába helyezzük. Akkor majd minden emberi tevékenység új reményben tündököl, amely ennek a világnak az idején és mulandóságán túlra utal. 

A keresztség által Krisztus igéjének hordozói vagyunk, amely a meg-sebzett lelkeket megnyugtatja, lelkessé teszi, és eltölti békével. Hogy az Úr bennünk és általunk hasson, meg kell mondanunk neki hogy készek vagyunk harcolni minden nap, akkor is, ha gyengének és haszontalannak hisszük magunkat, és ránknehezedik nyomorúságunk és gyöngeségünk súlyos terhe. 

Mindig újból mondanunk kell neki, hogy bízunk benne és segítségében: minden remény ellenére, mint Ábrahám, ha úgy kell, hogy legyen. Így fogunk új buzgósággal és embertársainknak olyan nyugalmat hozni, amelyben nincs gyűlölet, gyanakvás, korlátoltság, értetlenség és pesszimizmus, mert Isten mindent meg tud tenni. 

Akárhol is vagyunk, az Úr éberséget vár tőlünk. Reménységgel eltelve tápláljuk magunkban a cselekvő életszentség vágyát, mert az Úr erre kér minket. Ajándékozd nekem, fiam, a szívedet – mondja nekünk halkan. Szűnj meg fellegvárakat építeni képzeletben, és határozd el, hogy megnyitod lelkedet Istennek, mert egyes-egyedül Benne fogod megtalálni reményed szilárd alapját és annak is ő az alapja, ha azon fáradozol, hogy másoknak jót tégy. Ha az ember nem harcol önmaga ellen és az ellenségeket, amelyek benső erődítményébe hatolnak, nem űzi el határozottan – a gőgöt, az irigységet, a test és a szem kívánságát, a magabiztosságot és a zabolátlan szabadságra való őrült vágyat – tehát, ha az ember nem akar semmilyen belső csatát vívni, akkor a legnemesebb eszmények elhervadnak, mint a fa virágai. Fölkelt ugyanis a nap perzselő hevével, kiszárította a füvet, lehullt a virága, tönkrement a színpompája. A legkisebb repedésből, mint mindent ellepő nyom, elősarjad a csüggedés és a szomorúság. 

Krisztus nem elégszik meg egy ingatag igennel. 

Azt akarja – és erre joga van –, hogy eltökélten haladjunk előre, és hogy akkor se engedjünk, ha az út egyszer nehézzé válik. Ő szilárd, kézzelfogható lépéseket vár el tőlünk. Az általános szándékok rendszerint csekély haszonnal járnak, mert túlságosan körvonalazatlanok; csalóka önámításnak tartom őket, amelyek a lélekben Isten hívását el akarják fojtani: lidércfényék, sem nem gyújtanak, sem nem melegítenek, és ugyanolyan gyorsan kilobbanók; amint felgyulladnak, ismét eltűnnek. Csak akkor vagyok meggyőződve róla, hogy a cél elérését komolyan akarod, ha látom, hogy eltökélten haladsz előre. Tedd a jót, tehát vizsgáld meg magad, hogy milyen a beállítottságod a megszokott munkában; tedd, amit az igazságosság kíván, éspedig az általad elérhető területeken, és akkor is, ha rád nehezedik a fáradtság; tedd embertársaidat valamivel boldogabbá, úgy, hogy nagy örömmel szolgálsz nekik ott, ahol vagy, és munkádat olyan tökéletesen végezd, ahogyan csak lehet: megértően, mosolyogva, keresztényi magatartással. És mindezt Isten iránti szeretetből és hogy őt dicsőítsd, rá irányuló tekintettel és az örök hazára vágyakozva. Ez az egyetlen cél, amely tényleg megéri. 

Mindent meg tudok tenni 

Ne mond nekem, hogy Krisztushoz akarsz hasonlítani, megismerni őt és szeretni, ha nem harcolsz. Ha biztos úton akarunk járni Krisztus követésében, és úgy cselekedni, ahogy Isten gyermekének kell, akkor már tudjuk, hogy mi vár ránk: a szent kereszt, reményünk biztosítéka az Istennel való egyesülésre.

Már most, előre, szeretném neked megmondani, hogy nem kényelmes vállalkozás a Krisztus-követés: erőfeszítésbe kerül úgy élni, ahogy az Úr akarja. Felolvasom nektek azt a részt, ahol Pál felsorolja azokat a merész tetteket és szenvedéseket, melyeket Jézus akaratának teljesítésére magára vállalt:
A zsidóktól öt ízben kaptam egy híján negyven ütést, háromszor szenvedtem megvesszőzést, egyszer megkövezést, háromszor hajótörést, egy nap és egy éjjel a mély tengeren hányódtam. Gyakran voltam úton, veszélyben folyóvizeken, veszélyben rablók között, veszélyben saját népem körében, veszélyben a pogányok között, veszélyben városban, veszélyben pusztaságban, veszélyben tengeren, veszélyben hamis testvérek között. Fáradságban és nyomorúságban, gyakori virrasztásban, éhségben és szomjúságban, gyakori böjtölésben, hidegben és mezítelenségben. Ezek mellett ott van még a naponkénti zaklatásom, s az összes egyház gondja.
Az Úrral való beszélgetésünkben mindig a kézzelfogható valóságot szeretném szem előtt tartani, anélkül, hogy elméleteket ötölnék ki, vagy, hogy nagy nélkülözésekről és hőstettekről álmodoznék, amelyekre többnyire semmilyen lehetőség nem adódik. Egy a fontos: hogy kihasználjuk az időt, amely elfolyik a kezünkből; keresztény mérték szerint az idő több, mint a pénz, a dicsőség záloga, amely osztályrészünk lesz.

Többé-kevésbé valószínű, hogy a mi hétköznapjainkban soha nem lesz olyan nehéz és sok próbatétel, mint Szent Pál életében. Érezzük a durva önzést, az érzékiség belénkhasító csapásait, amelyek nevetséges önhittséggel és sok más hibával együtt sújtanak minket. Egyetlen nyomorúság az élet. Veszítsük el emiatt bátorságunkat? Nem, mert Pállal együtt mondhatjuk az Úrnak: 

Kedvem telik a Krissztusért való erőtlenségben, bántalmazásban, szükségben, üldöztetésben és szorongattatásban, mert amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erős.

Vannak időszakok, amikor minden fordítva történik, minden másként megy, mint ahogy elképzeltük. Szeretnénk önkéntelenül felkiáltani: Uram, minden összeomlik, minden romba dől, amit építek! Itt az ideje átgondolni: Uram, veled együtt biztosan előrehaladok, mert Te vagy az erő: quia tu es, Deus fortitudo mea – Istenem, te vagy az én erősségem.

Arra kérlek, hogy tégy róla, hogy szemeid munka közben, és mindenben, amit teszel, kitartóan az égre irányuljanak, mert a remény késztet arra, hogy el ne veszítsük természetfeletti látásunkat – pontosan akkor ne –, amikor szenvedélyek szorongatnak, amelyek énünkben, ezen a nyomorúságos rejtekhelyen fogva akarnak tartani, vagy amikor gyermekes hiúsággal úgy véljük, hogy mi vagyunk a világ közepe. Abban a meggyőződésben élek, hogy nekem semmi sem fog sikerülni, ha nem Jézus Krisztusra tekintek. És tudom, hogy az a képesség, hogy legyőzzem önmagam, és hogy győzzek, onnan ered, hogy erősen ragaszkodok ehhez: 

Mindenre képes vagyok abban, aki nekem erőt ad. Ezek a szavak azt a megdönthetetlen ígéretet tartalmazzák, hogy Isten nem hagyja el gyermekeit, ha ők nem hagyják el őt.


Megjegyzések

Megjegyzés küldése