Három forradalom - Luthertől Leninig

Plinio Correa de Oliveira "Forradalom és Ellenforradalom"-című művében a mindenkori forradalmak egységességét és metafizikai hátterét vizsgálja. Művében a középkor alkonyától kezdődő több évszázados forradalmi folyamatok közül három főbb állomást emel ki: a reformációt, a francia és a kommunista forradalmat. Őt idézzük:


 

 I. Az álreformáció > A gőg szülte a kétkedő lelkületet, a Szentírás szabad kutatását és naturalista értelmezését. Mindez elvezetett az egyházi tekintély megtagadásához, különösen az egyetemleges egyház monarchikus természetének elvetéséhez, vagyis a pápaság megtagadásához, amelyben valamennyi ekkor született szekta közös ismertetőjegye. Néhányan a legradikálisabb szekták közül az egyházi főnemességet, vagyis a püspökséget is elvetették. Mások közülük még tovább menvén a hierarchikus klérus teljes elvetéséig vetemedtek, s a papságot csupán a papi hatalmat birtokló hívősereg képviselőinek tekintették.

Az érzékiség erkölcsi síkon való győzelme a klerikusi nőtlenség eltörlése és a válás megengedése révén nyilvánult ki a protestantizmusban. 

II. A francia forradalom >A humanizmus és rene­szánsz egész Franciaország katolikusai között is gát nélkül terjedhetett, ami mélyreható követ­kez­mények hosszú lánco­latát vonta maga után. Mindez a jámborság 17. századi sorvadását okozta először, amit a jan­zeniz­mus és a legkeresztényibb királyságban a 16. századból sajnálatosan ottmaradt pro­testánsok erjesztése okozott. Ezek a 18. században a szokások szinte teljes felbomlásával, valamint a dolgok léha és felszínes kezelésével utat nyitottak a vallástalanság fokozatos győzelméhez. Az Egyház megkérdőjelezése, Krisztus istenségének tagadása, deizmus, és az ateizmus megjelenése képviselték eme hitehagyás állomásait.

A francia forradalom a reneszánsz újpogányság és a protestantizmus bensőséges örököseként az álreformációval minden tekintetben egyenértékű munkát végzett egyházi téren. A franciaországi Anyaszentegyház protestáns szellemben való átszervezéseként létrejött ún. „Alkotmányi Egyház” volt az első lépése, mielőtt a deizmusba és ateizmusba teljesen belesüppedt. A francia forradalom politikai tevékenysége is a legradikálisabb protestáns szektákét követte, vagyis egyházszervezeti „reformtörekvéseiknek” átültetését állami szférába:

• a pápa elleni lázadás megfeleltethető a király elleni lázadással;
• a köznép lázadása a nemesség ellen párhuzamba állítható a „laikus köznép” lázadásával „a klerikus nemesség” ellen;
• a népszuverenitás meghirdetése azonosságot mutat számos szekta szervezetével, ahol a lelkészi tekintély forrása a hívő nép általi delegáltságból fakad.

III. A kommunista forradalom > A protestantizmusból kinövő néhány szekta már közvetlenül átültette politikai síkra a vallásos tendenciáit, utat vágva a köztársasági eszménynek. Szalézi Szent Ferenc már a 17. században figyelmeztette Savoya hercegét a köztársasági tendenciákra. Egyéb szekták még tovább mentek és olyan alapelveket rögzítettek, amelyek ha a szó teljes, mai értelmében kommunistának nem is nevezhetők, de mindenképpen prekommunistának tekintendők.

A francia forradalomban született François Noël Babeuf kom­munista mozgal­ma. Később, a 19. század egyre erőteljesebb forradalmi szelleméből megszületettek az utópista kommunista iskolák, majd Karl Marx úgynevezett tudományos kommunizmusa.

A folyamat teljesen logikus. Az ateizmus a deizmus természetes gyümölcse. Az érzékiség – a válás útjában álló törékeny gátak átszakításával – szabadszerelembe torkollott. A gőg – minden tekintély ellensége – megtámadta végül az utolsó egyenlőtlenség forrását, a vagyont. Így jutottunk el a 20. századba, ahol a Forradalom fejlődési terve szerinti legifjabb és egyben legszélsőségesebb ifjú barbár megszületett, amely a világköztársaság utáni vágytól, minden egyházi és világi tekintély megdöntésétől, mindenféle vallási jellegű közösség, és végül – a proletárdiktatúra átmenti alakja után – az állam felszámolásától megrészegülve kommunizmusról álmodozik. 

Forrás: Plinio Correa de Oliveira: Forradalom és Ellenforradalom.
Fordította: Szász Péter. Budapest, 2014.

Ajánlott bejegyzések:

> A francia forradalom igazi arca < 

> Plinio: Mi az ellenforradalom? <