Molnár: Az USA, az egyház és az ellenforradalom

  

Az alábbiakban Molnár Tamás Ellenforradalom. A második világháború végétől 1970-ig. című tanulmányát közöljük:

Milyen helyzetben találjuk az ellenforradalmárokat a második világháború utáni időszakban? Ha a válasz érdekében átnézzük a politikai irodalmat 1945 óta, nagy bizonytalanságot és zavart láthatunk, és a korszak áttekintési lehetőségének hiányát. Ennek egyik oka a hatalmas kommunista birodalmak megjelenése lehet, ami arról győzött meg sok politikai írót, hogy a történelem gyorsan közelít az 1789-ben ígért és 1919-ben felbukkant utópia felé. Az óvatosabb írók ugyanakkor kezdték megérteni, hogy a kommunizmus ígérete jelenlegi befolyása ellenére megtört, mert az emberiség felét zsákutcába vitte. A képet azután az Egyesült Államok fellendülése is zavarta, amely ország ahelyett, hogy a marxista (forradalmi) elemzéseknek megfelelően a reakció tényezőjévé vált volna, a jólét és a szabadság hosszú távú bajnoka-ként jelent meg. Olyan meggyőződéses forradalmi emberek, mint Arthur Koestler és Maurice Merleau-Ponty írók igen hamar rájöttek a kommunizmus önellentmondására, és készek voltak nézetük módosítására. 

Ezért a jobb–bal ellentét, amely 1945 után annyira világos volt, igaz, hogy csak az öreg kontinensen, váratlanul bonyolult lett a többség számára. Akik a korszakot pontosan akarták leírni, csak olyan kifejezéseket találhattak, mint „ipari korszak” vagy „ipari társadalom”. E kifejezéseket fogadta el Raymond Aron és John K. Galbraith; a kérdést feltették J. Kennedynek is: ő sem tudott jobbat. 

Úgy tűnt, hogy az ipari társadalom politikai és ideológiai szempontból teljesen semleges, célja a tömegtermelés a tömegfogyasztás egyensúlyozására. Ez az anyagi jólét jelenlegi képlete. 

Mégis, azzal együtt, hogy az ipari célokat megvalósító társadalom ideológiai semlegességét hangoztatja, háború előtti forradalmi orientációja lényegében változatlan. Igaz, az eszközök technológiai jellegűek, de a folyamat filozófiai értelmezése forradalmi, mert a jólét fokozása az univerzum uralmának és az emberi sors vezérlésének nevében történik, amit a fausti mitológiából kölcsönöztek. Amikor egy népességi csoport jóléte emelkedik, a forradalmárok azt rögtön elítélik, konzervatív és burzsoá szemlélettel vádolják, maró gúnyt űznek belőle, és mozgalmi misszionáriusokat küldenek hozzá. 

A jólét mint fő célkitűzés csupán jelszó, a forradalmárok az állandó forradalmat akarják, forradalmat a forradalomban. Röviden, az ipari társadalom politikai semlegessége és a társadalom kielégítése csak látszólagos; a fő foglalatosságok mellett megtaláljuk az 1789-ben megszületett és azóta állandóan erősített forradalmi szellemet. Nem támadják egyenesen az ipari társadalmat, hiszen annak anyagi értékei tönkreteszik az emberek szellemi igényeit; másrészt az ipari szervezetben és a prosperitásban annak uralkodását látják, amit Heidegger nem hitelesnek, a marxisták pedig elidegenedésnek hívnak.

A dolgok ilyen állása mellett az ellenforradalmárok helyzete éppen olyan, mint az utasoké, akik meg vannak kötözve, és se kiugorni nem tudnak a vonatból, amely nagy sebességgel robog az ütközés felé, se megállítani azt. A figyelmeztető jelek ellenére az őrült mozdonyvezető csak fűti a mozdonyt. 

A forradalmároknak kétszáz év alatt sikerült hamis eszmék köpenyével burkolni a világot. Így a világ állandóan eme eszmék és a realitás közötti konfliktusok közepette él, mely valóság szüntelenül visszaveti az eszméket. 

Jean Richard Bloch történész szerint a háborúk századát éljük: vallások, fajok, kontinensek, filozófiák egymás elleni háborúját. Világméretű polgárháború tanúi vagyunk. És egyre többen hisznek az utópiában. Az ígéretek és a csalódások állandó váltakozása a realitást is deformálja. A hatalomszomj egyre növekszik.

A forradalmi logika, azaz a hegeli dialektika vége az emberiség teljes uralombavétele. Az uralkodás két alakját ismerik el a forradalmárok ideológiai síkon: az 1789-es szellemű liberalizmust vagy a Hegelt követő kollektivizmust. Ezek az anarchia és utópia melegágyai, mivel a liberalizmus felbomlasztja a közösségeket egy nem létező szabadságeszme nevében, a kollektivizmus pedig elnyomja a szabadságot egy nem létező közösség nevében. Ahol a kommunizmus uralkodik, ott a szabadság szemfényvesztés, ahol a demokrácia, ott a közösség szemfényvesztés. Ez a forradalmi ideológia lényege. 

Két jól ismert, jóhiszemű forradalmárra hivatkozunk itt. Ignazio Silone írja Átgondoljuk a haladást című munkájában, hogy a gazdasági demokrácia és a tudomány nem termelte ki az emberi viselkedés megfelelő reformját... egy új típusú polgárt, a korábbinál fejlettebb mentális és morális tulajdonságokkal... szóval a szociális haladás prófétái a számításnál figyelmen kívül hagyták az öreg Ádámot. Így tehát a tudományos és gazdasági forradalom elválaszthatatlan része volt az Új Ádám létrehozása. Ez lehetetlen álom volt, csak érzelemkeltési okokból kerülhetett a reformgépezetbe, de azt eredményezte, hogy az igazi, szükséges reform is elmaradt.

Jean-Marie Domenachtól vesszük a második illusztrációt. Azt írja, hogy az alantas módszerek, mint a kínzás ma bolsevik Oroszországból a hitleri Németországba helyeződtek, onnan a fel-szabadított Franciaországba, majd a szabad Algériába. A doktrínák lehetnek eme áthelyeződések magyarázatában. (A tragikus visszatérése.) Itt ama eredeti állítással találkozunk, hogy a kegyetlenség nem az emberi természet velejárója, hanem a rezsimektől, azok doktrínájától. függ. A világ e posztulátum jegyében több mint fél évszázadig élt olyan jelszavak mellett, mint szabadság, testvériség, biztonság és demokrácia, békés átmenet a szocializmusba, emberarcú szocializmus és sok más hasonló. 

A nyilvánvaló politikai csődből elkerülhetetlen kulturális terror következik. A forradalmi folyamat szomja olthatatlan. 

Minthogy mindent a saját sodrába akar vonni, ahogy eltörlődik előtte egymás után minden intézmény és hagyomány, ellentmondásai miatt rések keletkeznek és terjednek. Az az igazság, hogy a forradalom alapjában véve negatív magatartás, legjobb esetben kritikus magatartás, de sosem szervező elv. Sosem képes stabilizálni az állandó agitációs állapotot, amelyet önmaga gerjeszt. Karl Mannheim írta (Társadalmi, szociológiai és pszichológiai tanulmányok), hogy a forradalmi magatartás a létező realitás ellen harcol, nem azért, hogy azt egy más realitással helyettesítse, hanem, hogy új kiindulópontot létesítsen más fejleményekhez.

A konfliktus a többség szokásai és egy kisebbség türelmet-lensége között tör ki, amit én forradalminak nevezek, pontosan azért, mivel az nem tud megelégedni szokásokkal, stabil dolgokkal, a világgal úgy, ahogy van. Ahogy Mannheim írja: A forradalmi gondolkodás onnan menti erejét, hogy egy tökéletes politikai és szociális rendnek racionális és meghatározott sémáját óhajtja megvalósítani. A forradalmi türelmetlenség gyökereit ama szenvedélyben találja meg, hogy a világot újra akarja formálni, és arra végleges racionális struktúrát akar ráerőltetni. Mivel a realitás mindig kijátssza erőlködéseit, a szenvedély, nő és a végletekig fokozódik. Felépít egy ideológiát, mely legalább elméletben megközelíti e végső utópiát. Ez az ideológia mindig egyszerűsítés, és az egyszerűsítők, hegeliek, marxisták, egzisztencialisták és strukturalisták az emberiség konfliktusait absztrakt eszmék összecsapásaival akarják megmagyarázni (jólét és nyomor; gazda és rabszolga; kapitalisták és proletariátus; stb.). Nem tudja a természetet és az emberi természetet a maga utcájába hajtani, pedig azt állítja, hogy ez lehetséges. Annak érdekében, hogy az irracionálist elűzze az ember dolgaiból, a forradalmár feljogosítva érzi magát az erőszakra és a terrorra.

A terror nem új jelenség, de két évszázada új jelentősége van. Roland Gaucher egy friss munkájában, a Terroristákban azt állítja, hogy a jelenkori terrorizmus Oroszországban vette kezdetét 1879-ben, mikor fiatalok egy csoportja elhatározta, hogy szervezett erőszakkal kell fellépni a cári hatóságok rendszeres erőszakával szemben. A jelenkori terrorizmust nem lehet egy-szerűen a fizikai erőszakra korlátozni. Egy terrorista cselekmény bátor és kihívó aktus, mely által egy hagyományosan „szentelt" személyt, egy adminisztrációt, intézményt vagy szimbólumot szentségtelenítenek. Nem az a legfontosabb hatása, hogy egy vagy több személyt fizikailag megsemmisít, ha-nem a közösség szokásainak, meggyőződéseinek megingatása, és ezúton a dolgok állandóságában való hit megingatása. Ilyenkor a létezés homogenitásában repedés keletkezik. Ilyen alapon Julius Caesar meggyilkolása nem volt terrorcselekmény, mert ő káoszt csinált a régi rendből. Ugyanakkor XVI. Lajos francia király kivégzése a forradalomban az volt, mert fokozatosan leépítették tekintélyét egy éven át, és mert ti egy régi, hagyományos rend centruma volt, amelyet a közösség elvesztett.
  

A terror verbális is lehet, mint például a pápa tekintélyének megkérdőjelezése püspökök és papok által; vagy a jámbor polgár kihívása a színházakban, filmeken, kiállításokon a hivatalosan engedélyezett trágárságokkal. Ilyenkor mindig az elképzelhető legalacsonyabb szintre süllyesztenek valamilyen fennkölt dolgot. Terror uralkodik manapság a filozófiában, és az irodalomban is, mert a forradalmárlogika szerint ezeket nem tekintik tannak és művészetnek, hanem az ember hagyományos képeinek és eszméinek kiirtására szolgáló eszközöknek A golyók és a bombák csak embereket találnak el, de nem tudják lerombolni a szimbólumokat, amelyeket az ember jelent; a szó, amelyet szabadosan használnak, önmaga megtagadásáig, megsemmisítéséig tudja megalázni az embereket. Ily értelemben sok mai divatos doktrína forradalmi, tagadja az embert mint szubjektív alanyt: elszigetelik az embert eme abszurd világban, ahol arra kényszerül, hogy elhagyja léte tengelyét. Ez a radikális terrorizmus Sade márkival kezdődött, aki, mivel képtelen volt magát az Istent ostromolni, megpróbálta annak imázsát teremtményeiben szétrombolni: Sade modern utódai nem közvetlenül támadják Istent, és mivel nem bírják szétrombolni az embert, nekimennek az alkotásainak: a filozófiának, történelemnek, művészetnek és az irodalmának.

Ezt a terrorfélét ma a forradalmi médiumok gyakorolják és bátorítják. Ez egy történelmi kor vége, melyben először kisebbségbe szorították, majd elszigetelték, a csend falával vették körül az ellenforradalmárokat; majd jött a terror, a hiteltelenítés és végül az ellenforradalmi formák és koncepciók megsemmisítése. A cél a demoralizálás és a teljes feloszlatás.

Plinio Correa de Oliviera írta Forradalom és ellenforradalom című munkájában: 

A forradalmár nekilát annak, hogy a jelenkori emberben szétrombolja a bűn koncepcióját, a jó és rossz megkülönböztetését.

Így aztán 1945 után a forradalom és az ellenforradalom konfliktusában az az újdonság, hogy a csatatér nem a szigorúan vett politika, hanem a kultúra vagy pontosabban a lélek. A forradalmi doktrína romboló ereje végül is minden nyugati intézményt alapvetően meggyengített: egyházat, államot, bíróságokat, egyetemeket, hadsereget és kulturális életet. A folyamat felgyorsulása az ipari társadalom semlegességének köszönhető, mely ki tudta elégíteni az emberek alapszükség-letett és általában betartotta ígéreteit. Olyan benyomást tudott kelteni, hogy jó újraelosztást végez. Igaz, hogy az élet kulturális termékei mindenki számára elérhetőek, mégis sokan aggódnak jövőjük miatt. Az emberek fény nélkül élnek, a fényt a modern kommunikációs eszközökből kapják. Amit leírtam, az inkább az amerikai modell, de ez mintaként szolgál, és kevésbé csillogó formákban, de a világ sok részén terjed. Az a hatalmas ipari társadalmi publikum egy univerzális kultúrának van kitéve, amelyet az iskolatermekben, a színházakban, az újságokban, a politikai gyűléseken, a művészeti életben, a templomokban és az egyetemeken terjesztenek. Sikere ugyanúgy, mint az ipari társadalom esetében, annak köszönhető, hogy kielégíti az enyhülésben való részvétel azonnali igényeit. Vajon miért hajoltak meg a forradalom előtt az egyetemek, egyházak és a bíróságok? Ilyen intézményekre haragszik a forradalom, mert ezek gyógyítják azt az elidegenedést, amelyik segíti eszméik terjedését. Elkezdi eme intézmények vezetőiben – püspökök, professzorok, bírók – ugyanazt az érzelmet kelteni, amit annak idején XVI. Lajos királyban és minisztereiben tervszerűen keltett, nevezetesen: legitimitásuk hiányának érzetét.

A szellemi, az egyetemi, az igazságszolgáltatási legitimitás a diákok, papok, szociológusok és pszichológusok kezébe kerül, akik már forradalmárok a kezdetben bírálják, majd felszámolják az intézményeket: Az áldozatokat mindig meg tudják győzni arról, hogy ők az új hullám, a történelmi avantgárd. Az intézmények megmaradnak, de az ipari társadalomból vett terminusokkal érvelés következtében – haladás, felújítás, nagyobb hatékonyság – megtörténik a hatalomváltás.

Fel vannak-e készülve az ellenforradalmárok ezen utolsó szellemi és kulturális roham kivédésére? Már korábban megjegyeztük, hogy az elmúlt két században az ellenforradalmár politikai és kulturális téren egyaránt ellenállóként jelent meg. A XX. század közepéig a politikai hatalomnak a forradalmárok kezébe kerülése eseteiben is az ellenállók meg tudták győzni a népesség nagyobb részét arról, hogy a szellemi és kulturális alapok változatlanok maradnak. De eközben gyenge volt kulturális harcuk.

Talán Ortega volt az első nyers ellenforradalmár, akit nem lehetett előítéletektől megkövesedett arisztokratának címkézni: a húszas években, amikor A tömegek lázadása (1929) megjelent, akkor lett nyilvánvaló, hogy a demokratikus és liberális társadalom csak addig tud fennmaradni, míg bizonyos forradalom előtti uralkodó magatartásformák alapul szolgálnak. 1945 után az ellenforradalmárok már alig tudják átitatni a társadalmat. Hasonló a helyzet, mint 1817-ben, amikor Joseph de Maistre azt írta Stolberg grófnak, hogy olcsó, néha ingyenes ellenforradalmi könyveket adnak ki a múlt század sötét propagandájának (filozófusok és szabadkőművesek irományainak) visszaszorítására. Más szóval, az ellenforradalmi magatartás reakciós állapotban maradt, nem kezdeményező.

Az ellenforradalmi akciók leíró jellegűek, hiányzik belőlük a szenvedély. A forradalmároknak elég, ha helyzet van, szenvedélyük arra készteti őket, hogy új helyzetet hozzanak létre. Az ellenforradalmár a múltat leltározza, hogy megértse a jelent. Célja nem a cselekvés, nem, is a helyzet fausti uralása, hanem annak megmagyarázása.

E tanulmányharcban e magatartást nem fogjuk politikai paralízisnek hívni. A régi, nem kezdeményező, reagáló magatartást alkalmazzuk. Mert sikere lehet, akár mindörökre leállíthatja a forradalmi vállalkozást. Azonban vigyázzunk. Willmore Kendalt meglepődött a konzervatívok gyakori sikerén az USA Kongresszusban, sokszor hangoztatta: szigorúan vett liberális forradalomról van szó. Terve (Machiavelli szóhasználatával) új módszereket és rendet vinni az USA-ba. A konzervativizmus lényege: elsősorban és mindenekelőtt ellenállni e forradalomnak (A konzervatív fogadalom). Felteszi a kérdést: mikor jön létre az Egyesült Államokban egy konzervatív mozgalom, mely elég öntudatos lesz ahhoz, hogy koherens doktrínát és globális stratégiát követeljen? Válaszát érdemes teljes egészében idézni: Amikor a konzervatív ellenállás bástyái... teljesen tudatosak lesznek; amikor készek lesznek egyesülni csoportok képzése helyett; és amikor kapcsolódnak és kommunikációs hálózatokat hoznak létre, melyek nélkül lehetetlen a nagy léptékű ütközés (fent i. m.).

A fő kérdés az, hogy az ellenforradalmárok ismerjék a mai forradalom természetét és státusát. 1917 és különösen 1945 után nem elszórt forradalmakkal, hanem állandó forradalmi helyzettel állunk szemben. Nem egy, például gazdasági vagy függetlenségi célja van, hanem általános stílusú forradalom, a nihilizmus dühöngése és a válogatás nélküli állandó terror forradalma. A XVIII. századhoz hasonlóan a miénknek nincs semmi köze a konkrét valósághoz: megy a maga útján, nem törődik a jelen szükségletekkel, a valódi visszaélésekkel, az igazságszolgáltatás valós problémáival. A védtelen, kis népeknek zavart okoz: terrorizálja a békéjüket, gazdasági stagnálásokat idéz elő, megakadályozza fiatalok tömegeinek tanulását, megbotránkoztatja a hívőket. A legtöbbet, mint mindig, a szegények szenvednek.

A helyzet a forradalom előtti Franciaországéhoz hasonlít, de annál sokkal súlyosabb; a hatalmon lévő emberek is a forradalom termékei, ahhoz tartoznak. Az egészséges értelem vagy a szilárd morális érték semmilyen korlátja nem választja el őket az írók világától (a francia forradalmat előkészítő írókra utal a szerző), olyannyira, hogy mielőtt a forradalom kapuiknál kitör, akkor is meg lesznek győződve, hogy a legitimitás az utcáké és a szalonoké, és az intézmények csak arra valók, hogy a bürokraták kellemes helyzetben legyenek. Egy ellenforradalom létrehozásánál nem kellene feltétlenül a politikai hatalom átvételére gondolni. A kultúrát kell reformálni és a szellemi hatalmat átvenni: csak ez biztosítana nyomós befolyást. Egy új bajűzőnek (Malaparte?) kellene elhoznia az igazság szellemének szavait a nyugati intézményekbe.

Az ellenforradalmárok az 1945 utáni helyzet elemzésekor két kiemelkedő sziklát láttak a forradalom tengerében: a katolikus egyházat és az Egyesült Államokat. Én már korábban bemutattam, miért volt 1789 után a katolikus egyház az ellen-forradalmi világ legfőbb garanciája. Az ellenforradalmárok amerikai kapcsolatai újak és más természetűek voltak. Az amerikai állam kontinuitása és a társadalom stabilitása tette rájuk a legnagyobb benyomást. Olyan parlamentáris demokrácia, mely inkább bátorítja a regionalizmust és a helyi szabadságot, mint hogy lebontaná azt. Meg tudta nyerni Tocqueville és Maurras csodálatát.

Az ellenforradalmár Eric Voegelin úgy találja, hogy Amerika azért állt ellen a jakobinizmusnak más totalitárius demokráciáknak, mivel az amerikai forradalom korábban volt, mint a nyugati kultúrának a modernizmus általi lerombolása, így az ő ideológiájuk a nyugati keresztény örökségre épült. Voegelin szerint annak ellenére, hogy az alapító atyák között volt néhány felvilágosodási ideológiát valló, az angol és amerikai demokrácia képviseli a legrégibb és a hagyományos civilizációhoz legjobban konszolidált struktúrát (Az új politikai tudomány, 1952).

Ezzel együtt Voegelin szerint az amerikai társadalomnak sok aspektusa nyugtalaníthatja az ellenforradalmárt. Pluralizmusa nem hierarchiára épül, hanem anyagi javakra; társadalma nem közös eredetű és hagyományú. Jövőhöz igazodását inkább forradalminak nevezhetjük. Az Egyesült Államoknak mégis sikerült elkerülnie sok olyan konfliktust, amely máshol válságot okozott, mert igen magas szinten biztosítja a szabadságjogokat.

Az említett sziklákat, az egyházat és az angolszász tradíciót a forradalmárok radikálisan támadják 1945 óta. Mindkettő védekezik, de ne higgyük, hogy a forradalmárok nem fognak célhoz érni. Az utolsó 25 év fejleményei az Egyház befolyásának nagy gyengülését mutatják szellemi és kulturális síkon, és az Egyesült Államok politikai befolyása is gyengült. Az én elemzésem érvényesül itt is: mivel a forradalmi média dönti el az ütközés feltételeit és a harcolók imázsát, addig úgy az USA, mint az egyház paralízisét látjuk, amikor erről kellene nyilatkozniuk. Még mindkettő erős (az 1965-70 közötti időről van szó - A ford.), de a média szerint rokkantság és modernséghez való alkalmazkodási képtelenség jellemzi az egyházat.

Amerikával nehezebb a forradalmárok helyzete, mert a bevándorlóknak sohasem volt más ambíciójuk, mint az „amerikanizálódás”, azaz a középosztály státusának és prosperitásának elérése. Szellemi síkon viszont bizonyos Sion-ellenséget akar elérni a forradalom, a puritán etika szétrombolásával. Egy korábbi fejezetben láttuk, hogy érte el az egy-házat a forradalom vírusa. A média együttműködik az egyházon belül is meglévő forradalmi médiával. Rombolják a tekintélyt, szándékosan félremagyarázzák az enciklikákban lévő szavakat, és kész helyzet elé állítják az egyházat. A közvélemény mellé akkreditálnak egy, az egyházéval párhuzamos hierarchiát, azt sugallva, hogy ez az egyház véleménye.

A két sziklának a forradalomhoz csatlakozása meg fog történni. A folyamat az egyházban a II. vatikáni zsinattal, az Egyesült Államokban pedig 1967-68-cal beindult.

Nincs epilógus, a folyamatnak még nincs vége. Nem is lesz, mert a forradalom nem képes tartós rendet teremteni. Minden rendet szétver, a saját maga által létrehozottat is. Az ellenforradalmárok feladata az, hogy védelmezzék a társadalmat és egy rendezett közösség alapelveit. Ez nem látványos feladat, nem ismer végső győzelmet. Sikerélményt nem a fórumon, hanem a szívben nyújt. Végtelen feladat, napi súlyos teher. Így teljesülhet nap nap után.

(Fordította: Bérczy Márton.) 

Havi Magyar Fórum, 2001. január