Chateaubriand: Az ízlés hanyatlásának oka...

   



François-René de Chateaubriand a viharos életű francia író és politikus nemcsak a romantika nagyjai közé írta be nevét, hanem a katolikus politikai gondolkodáshoz is sokban hozzájárult. Mi sem hívhatja fel jobban jelentőségére a figyelmet, mint hogy az utókor fölényesen „elavultnak” titulálta politikai és vallási eszmefuttatásait. 

A francia forradalom elől a szerző az észak amerikai indiánok közé menekül, ahol a vadonban töltött száműzetés és magány kezdte érlelni gondolkodását és irodalmi stílusát. Később, amikor 1802-ben megjelentette A kereszténység szelleme című művét, azt mindenki a vallásellenes forradalmi terror után a hithez való visszatérés jeleként értékelte. Ebből a könyvéből idézünk néhány gondolatot:

„Azok után, miket eddig mondottunk, könnyen rájöhetett az olvasó azon reflexióra, hogy az ízlés- és szellemi süllyedés főoka a hitetlenség. Midőn Athénben és Romában semmit nem hittek, a tehetségek eltűntek az istenekkel, és a Múzsák átadták a barbárságnak azokat, kik többé nem hittek bennök.

Nem is gondolná az ember, hogy a fölvilágosodás századában mennyire függnek a jó erkölcsök a jó ízléstől, és a jó ízlés a jó erkölcsöktől. Racine művei fokozatosan mindig tisztábbakká lesznek azon mérvben, amint a költő vallásossága növekedik, s végre Athalieval végződnek. Ellenben figyelemre méltó jelenség, mint árulja el magát Voltaire irataiban istentelensége és lángesze a választékos és utálatos dolgok vegyülete által egyszerre. A rossz ízlés, ha javíthatatlanná vált, nem egyéb, mint hamis ítélőtehetség, természeti ferdeség az eszmék rendében; miután pedig az ész uralkodik a szív fölött, nehéz követelni, hogy ez utóbbi iránya helyes legyen, midőn az előbbié sem az. A ki egyszer az utálatost szereti oly időkben, midőn ezer remeknél-remekebb mű javíthatja ízlését, az már nem messze áll attól, hogy a bűnt szeresse; a ki érzéketlen a szép iránt, az könnyen megvetheti az erényt.

Az az író, ki nem akar hinni Istenben, a világ szerzőjében és az emberek bírájában, ki belénk halhatatlan lelket teremtett, - már előre száműzi művéből a végtelen eszméjét. Gondolatait a posványba fojtja, melyből nem képes többé kiemelkedni. Az ilyen nem lát a természetben semmi nemest: szerinte minden a feloszlás és átalakulás tisztátalan eszközei által működik. Az örvény előtte nem egyéb, mint egy kevés gyantatartalmú víz; a hegyek mész- vagy gránit-tartalmú kövek kidudorodásai; és az ég, melyet a nappal egy végtelen síksággá alakít, hogy az éj által csendben fölvezetendő csillagok ezreinek táborhelyül szolgáljon, az ég - mondom -, előtte csak a Véletlen szeszélyes keze által pillanatra fölfüggesztett szűk boltozat. Ha a hitetlen már a természet tárgyaiban is ennyire korlátozva érzi magát, hogyan fogja az embert szónokilag festeni? A szavak reá nézve elvesztik gazdagságukat, a kifejezés kincsei előle zárva maradnak. 

Nézzétek a sír mélyén az eltemetett hullát, a szemfödéllel takart semminek e szobrát: ez az istentagadó embere! Az asszony tisztátalan testéből született foetus, mely ösztönre alantabb áll az állatoknál; por, mint ezek, s visszatér a porba, mint ezek; nincsenek szenvedélyei, csak vágyai; nem engedelmeskedik semmi erkölcsi törvénynek, csak a természeti viszonyoknak; nem lát maga előtt más célt, mint a sírt és annak férgeit: íme a lény, mely magát halhatatlan párától éltetett embernek mondá. Ne beszéljetek nekünk többé a lélek mysteriumairól, az erény titokszerű gyönyöreiről.

A gyermekkor kellemei, az ifjúkor szerelmei, a nemes barátság, a gondolat-emelkedettség, a sírok és haza iránt való vonzalom, minden, a miért lelkesedtek, le van rombolva örökre! A hitetlenség szükségképp maga után vonja még az okoskodó szellemet, az elvont meghatározásokat, a tudományos irályt és vele a nyelvújítást: oly dolgokat, melyek halált-hozók az ízlésre és ékesszólásra egyaránt."

Megjegyzések