Esztétikai forradalom és ellenforradalom


A szépség a klasszikus és a keresztény felfogás szerint az isteni tökéletesség evilági megnyilvánulása, vagyis minden látható szépség az érzékfölötti tökéletességet reprezentálja. 

Szókratész szerint a szép és a jó egyfajta rendet feltételez, vagyis "minden ott jó és szép, ahol helyénvaló". Szent Ágoston is úgy gondolja, hogy a szépséghez mérték, alak és rend szükséges, ami a teremtő tökéletességének halvány evilági visszatükröződése lehet csak. Aquinói Szent Tamás nem kevesebbet állít, mint, hogy "a szépség az igazság felragyogása" és a keresztény tradíciót mélységesen át is hatotta ez a gondolat. Elég csak arra a páratlan művészeti teljesítményre gondolnunk, ami a gótikában nyilvánult meg. 


Amikor belépünk egy olyan templomba, amit még ezzel a hittel építettek, megértjük az Angyali Doktor szavait: Pulchritudo est splendor veritatis. 

A szépség és az igazság elválaszthatatlan egységébe vetett hit a századok során nem maradt töretlen. A művészet egyre kötetlenebb formái egészen a formátlanságig bomlottak, az igazság relativizálásával párhuzamosan. A mérték, az alak és a rend semmivé foszlott. 

Hans Sedlmayr művészettörténész ezt nevezte a középpont elvesztésének, amely csak az emberiség Istenhez fűződő viszonyában bekövetkezett gyökeres változás miatt történhetett meg. A művészet a szerző szerint többé nem akart szolgálni a transzcendensnek ["Non serviam!"], hanem az emberi érzelmek kifejezőjévé vált. 

A Középpont elvesztése (Verlust der Mitte) című munkájában Sedlmayr hangsúlyozza, hogy a francia forradalom látható katasztrófája egy sokkal nagyobb belső összeomlás megnyilvánulása volt csupán, ami a magasabbrendű transzcendens igények önkéntes feladását jelentette. Sedlmayr szerint az egymást erősítő spirituális, politikai és esztétikai forradalom során az emberiség démoni erőknek szolgáltatta ki magát egy "szekularizált pokol" megteremtésével, amelynek víziója Goya festészetében tárulkozik fel. 



Az igazság igája alól felszabaduló művészet fokozatosan kivívta függetlenségét, ám ezzel a szerző egy másik művének tanúsága szerint (A modern művészet bálványai) csupán magát rombolta le és lényegében megszűnt művészetnek lenni. 

"Kunst Nichkunst, Antikunst" című munkájában azt írja Sedlmayr a modern művészet irányzatairól, hogy autonómiájukat azért nyilvánítják ki a természettel és a tradícióval szemben, hogy a teremtett világ realitása helyett a történelem során először egy maguknak gyártott világ feltételei között adhassák át magukat a totális szabadság illúziójának. 


A művészet a posztmodern forradalom eljövetelével végleg hadat üzent minden szépségeszménynek, minden formának, aránynak és rendnek. Végzetes szabadságát az ember a középpont elvesztésében kereste, miközben a társadalomban is jelentősen csökkent a minőség és az esztétikum iránti igény, az anyagi kultúrán igénytelenség lett úrrá. 

Roger Scruton azt írja, a kortárs művészet menekülés a szépség elől, amely azért van eltűnőben, mert úgy élünk mintha nem számítana. Ez a dekadencia megfertőzte az élet minden területét és az ízléstelenség térhódításához vezetett, amellyel szemben - ahogy azt Nicolás Gómez Dávila leszögezi - minden "reakciósnak" a szépséget kell keresnie. Éppen ma keletkezik óriási igény a szépséghez és a transzcendenciához való visszatérésre, hiszen a banalitás örökös felmagasztalása unalmassá vált és a szépséggel szembeni tiltakozás inkább visszatetsző, mint "érdekes". Eljött az idő arra, hogy a minőség, a rend és a szépség hagyományos értékei újra kifejthessék áldásos hatásukat a társadalomban. 

Nem csak a művészek állhatnak a hagyomány és a természet jegyében folyó megújulás szolgálatába. Egy szoba berendezése, egy étkezéshez való megterítés, egy ház építése vagy akár az öltözködés terén mindannyian megteremthetjük a mérték, alak és rend harmóniáját. Ma ez az esztétikai ellenforradalom feladata: visszahozni a szépséget az életünkbe. 

Írta: Colonel
Ellenforradalmár blog

Megjegyzések