Az Alcazar hősei

Don P. Romero volt az emlékezetes július 18-án a „Beneméríta” spanyol csendőrség parancsnoka Toledo tartományában. Mikor júliusban már előrevetette árnyékát az elkövetkezendő forradalom, Romero parancsot intézett az összes csapattestekhez, hogy rekviráljanak teherautókat és álljanak készenlétben, hogy kapott parancs esetén, családostul együtt, haladéktalanul Toledóba induljanak.

Ez a parancs nem sokáig váratott magára. Néhány napra rá a generális felszólította a madridi kormány nevében a parancsnokot, hogy az összes, Toledo fegyvergyáraiban található muníciót szolgáltassa be. Az ezredes a felszólításra már fel volt készülve: barátjával, Moscardo ezredessel, kinek neve azóta a keresztény történelem legendás hősei közé került, előre megbeszélte válaszát. Romero ennek értelmében a felszólítás végrehajtását megtagadta és a csendőrség tagjait nyomban magához rendelte Toledóba.

Két órán belül az egész csendőrség a városba érkezett; csak jelentéktelen töredék nem tudott magának teherautót keríteni: ezeket a vörösöknek sikerült elvágni csapatuktól. így is 753-an jelentek meg szolgálattételre.  

Július 21-én a madridi kormánycsapatok nyomására a csendőrség az Alcazarba, Toledo régi arabkori fellegvárába vonult vissza. Családjukat is magukkal vitték. Velük vonult az akadémia csapata (60 ember), 30-an a középiskolai gimnáziumból, 30 fallangista, 50 gazdaember és vagy 100 tiszt a különböző fegyvernemekből. Még 6 kadét is ment velük.

A védelmet erre megszervezték. A védvonalat négy részre osztották be; mindenegyes vonal védelmét a csendőrség egy csapatára bízták. A parancsnokságot Moscardo ezredes vette át az összes csapatok felett. Ezzel megkezdődött az Alcazar megszállása.

Kint álltak a vörösök a haditechnika minden felszerelésével; bent egy maroknyi csapat sáncolta el magát, szűkösen felszerelve munícióval, élelemmel, s teljesen elvágva a külvilágtól.

„Július 25-én, Szent Jakab ünnepén, — beszéli Romero ezredes — úgy látszott, mintha a világ fejünk felett össze akart volna omlani. E napon és a következőkön 500 tonna vas hullott le az Alcazarra. Eleinte 7.5-es tábori ágyúkkal lőttek a vörösök, azután 10.5-es, majd 15.5-es ágyúkkal. Az első 15.5-es lövedék elsöpörte a főbejárat kapuját, átszakította a mennyezetet és magával rántotta V. Károly szobrát, mely az Alcazar műtörténelmileg oly ismert udvarát uralja… 

Lassanként minden porba hullt. Ekkor a vörösök rohamra ugrottak fel. Háromszáznál is többen rohantak felénk és kézigránátokat hajigáltak. De gépfegyvereink elsöpörték őket. Erre szünet következett. Hallottuk, hogy egy aknát készítettek elő. Egy szakértő megállapította, hogy mily távol van az akna és mily hatása lesz stb. Mire az akna (körülbelül 70 kg dinamit) felrobbant, a védők biztos állásokba vonultak.

Egy emberélet sem veszett el. De a megrepedezett tornyok most beomlottak és a falak a földdel kerültek egy szintbe. A vörösök erre újra rohamoztak. Most hatszázan is lehettek. Sikerült nekik a vörös zászlót az egyik falra kitűzni, de nem sokáig loboghatott ott. Tisztek kézigránátokkal odaugrottak, lerántották a vörös szégyencafatot és helyére Spanyolország zászlaját tűzték.

A bombázás újra megindult. Ezúttal nemcsak bombák és gránátok hullottak ránk, hanem könnyfakasztó gázbombák és meggyújtott gazolinhordók is repültek most közénk. Az Alcazar hős védelmére ezalatt Európa is felfigyelt. A kormány most már presztízs okokból sem tűrhette, hogy Alcazar tovább is dacoljon csapataival. Hisz Franco még messze volt. 400 kilométer választotta ekkor el az ostromlottakat a felmentő seregtől.

Egyik csata után Alcazarban megszólalt a telefon. Riquelme tábornok, öreg barátunk szólított fel „igazi bajtársiassággal”, tegyük le a fegyvert. „Teljes katonai tiszteletadásban” lesz részünk. Feleletünk rövid volt: eszünk ágában sincs.

 

Néhány nap múlva újra telefonhívás zavart fel minket. Ez alkalommal egyik miniszter beszélt. Ismeri a formákat. Nagyon udvarias. Beszél arról az általános nagyrabecsülésről, mely velünk szemben az ellentáborban is megnyilvánul. De értsük meg, az ellenállás hiábavaló. Toledo műkincse, az Alcazar fog csak elpusztulni, ha tovább is ellenállunk. Néhány szót hallunk még kultúráról, civilizációról… aztán leteszi a kagylót.

Kint ezalatt felharsant egy vadászkürt. Követ jön, szeme be van kötve. Rojo tüzérezredes, a katonai akadémia tanára. Azt magyarázza, adjuk fel a felesleges ellenállást; a feltételeket is közli: az asszonyok és gyermekek szabadon elvonulhatnak, a legénység is odamehet, ahová akar; csak a vezetőket és a tiszteket fogják haditörvényszék elé állítani és törvényesen elítélni. Mit feleljünk, nem törtük fejünket. Nem, és hajthatatlanok maradtunk. Csak egy kérésünk volt. Bocsássanak be hozzánk egy papot. Szeretnénk az Egyház kegyelemszereivel megerősítve halálba menni.

Négy nap múlt el várakozásban. A negyedik napon végre újra megszólalt a vadászkürt: a kért pap megérkezett. Dr. Vasquez Samarara Madridból, ki maga is a vörösök rabságában volt. Meglátogatta sebesültjeinket, betegeinket, meghallgatta gyónásainkat; a betegek szentségét is feladta az egyik haldoklónak. Azután szentmise volt, amelyen mindnyájan áldozáshoz járultunk. Mise után rövid beszédet intézett hozzánk. 

Beszédében nagy szomorúság remegett; jól kihallottuk belőle. Másról nem beszélt, mint csak arról, hogy Isten ítélőszéke előtt kell nemsokára megjelennünk. Látszott, hogy megmenekülésünkben nem hisz, csak a halálra akar előkészíteni. Azután arról beszélt, hogy legalább az asszonyokat és a gyermekeket kellene megmenteni. Ám az asszonyok közbekiáltottak: „Mi nem megyünk innen a férfiak nélkül; inkább itt halunk meg mi is. És ha a férfiak elesnek, mi vesszük kezünkbe a fegyvert. Eléggé megtanultuk már e napokban, hogyan kell velük bánni…”

Másnap újra csengett a telefon: Moscardo ezredes fia beszélt. Katonatiszt; a vörösök őt is elfogták. Tudtuk miről van szó. Kicsivel előbb jelentették a vörösök, hogy az ezredes fiát elfogták és ha meg nem adja magát az Alcazar, fiának azonnal meg kell halnia. És tényleg, e pillanatban Moscardo ezredes fiának hangja szólalt meg a telefonban:

— Igen, atyám, én vagyok. Mit tegyek? Mi a te akaratod? Mint tudod, ha meg nem adjátok magatokat, engem rögtön agyonlőnek.
Az ezredes fehér lett, mint a fal; a vér mintha teljesen kiszaladt volna az arcából. Ajka görcsösen vonaglott, de vonásai annál határozottabbak lettek.
— Fiam, — hullott keményen a hangja, mint valami parancsszó — kiáltsd teljes erődből: Éljen Krisztus Király! Éljen Spanyolország! és aztán halj meg, mint egy hős. Mert atyád meg nem adhatja magát soha!
— Igen, atyám. Éljen Krisztus Király! Éljen Spanyolország!
— Így, fiam; és mondd meg annak a bandának, hogy csak bátran öljenek meg. A tíz perc, melyet nekünk adtak, már úgy is elmúlt…
S a vörösök ott a helyszínen agyonlőtték Alcazar hős védőjének fiát, az ifjú Moscardót…

 

Az ostrom napjai ezalatt teltek-múltak. Diego kapitány volt a kis csapat lelke. Mindenki mellett ott volt, mindenkit buzdított. A legnagyobb veszélyben is bátorságot tudott a szívekbe önteni természetfeletti erejű beszédével. Aki éhségről panaszkodott, azzal megosztotta saját kis adagját; ha valamelyik súlyos sebesült a halállal vívódott, ő volt az, aki mellette tartózkodott, hogy a keresztény hitet, reményt a haldoklóban felkeltse. Igazi szent volt, aki maga temette el a holtakat is. Eleinte a lovagló iskolában földeltük el bajtársaink tetemeit; mikor azonban az erős bombázás az épület elhagyását lehetetlenné tette, az uszodában temetkeztünk. A kabinokban cementből kis fülkéket készítettünk s a holtakat egy-egy cementlap választotta el egymástól. Itt találtak a hősi vértanúk utolsó nyugalmat. Diego kapitány végezte a temetésen az imákat is.

Az asszonyok, akik az Alcazarba szorultak férjeikkel, szintén részt akartak venni a harcban, de a tisztek ellenezték: 

„Ameddig a férfiak élnek, ezt a hősi kérelmet nem teljesíthetjük: spanyolok vagyunk és katonák, tehát kétszeresen lovagias férfiak.”

Az Alcazar egyik termében trónolt a Miasszonyunk szobra. A Szeplőtelen mindig a spanyol gyalogság és az egész spanyol hadsereg patrónája volt és marad is. Az ő szobra előtt imádkoztak most az asszonyok felváltva rózsafűzért. De soha egyedül nem maradtak: a férfiak be-betértek hozzájuk, hogy részt vegyenek ebben az oly régi spanyol ájtatosságban. A rózsafüzér egész nap tartott, csak itt-ott szakította meg egy-egy Szűz Mária-ének, mint a „Salvane Virgen Maria”.

    

Hetven napig egy pillanatra sem szűnt meg az imánk a Szeplőtelen szobra előtt. És nem volt hiába: a Szent Szűz meghallgatta azt. Mindnyájan, akik az Alcazarban be voltunk zárva, kivétel nélkül valóságos csodának tekintjük, hogy a kislelkűség vagy kétségbeesés egy pillanatig sem vett rajtunk erőt. A Szent Szűz adott nekünk bátorságot a két kirohanáshoz, melyben Toledót elfoglaltuk, ő vezette a két orvos kezét, kik közül egyik sem volt sebész, és jóllehet sem fertőtlenítőszerünk vagy kötszerünk, sem orvosságunk nem volt, mégis egyetlenegy sebfertőzés sem fordult elő. Hosszú heteken át nem volt más mit ennünk, csak lóhús, az is félig nyers állapotban. Még a gyermekek sem kaphattak mást; és az ostromlottak bátorsága és kitartása mégsem csökkent.
      

A Madonna képe ma már nincs az Alcazarban. A felszabadítás után ünnepi körmenetben lehoztuk Toledo katedrálisába, hogy onnan ossza mindenkinek azt a vigaszt, melyet nekünk, az Alcazar védőinek heteken át oly bőkezűen osztott…
   

Július és már az egész augusztus elmúlt. A kis védősereg még mindig teljesen elzárva a külvilágtól harcolt hitéért és hazájáért. Nem tudtuk, mi van körülöttünk. Volt egy gyenge rádiónk, de az nem tudott más állomást fogni, csak Madridot. Vajon egész Spanyolországban egyedül küzdünk-e a szent ügyért? — gondoltuk sokszor. És ha úgy lenne is? Hisz ahol mi vagyunk, ott van Spanyolország, a régi Spanyolország. Es ha mindenütt az országban másképp is lenne, mi akkor is tartjuk magunkat az utolsó szál emberig.

    

Egyikünknek, ki maga is foglalkozott rádióval, sikerült felvevőgépünket automobil elemmel megerősíteni. Nagy volt az öröm, mikor megszólalt benne egy portugál állomás. Sajnos, érteni alig lehetett többet, mint szétszaggatott, értelmetlen mondatokat, mert a madridi adó állandóan zavart. Így múlt el megint 32 nap. A szükség, a halál, a kételkedés és a várakozás napjai.

Felettünk újra megjelent egy repülőgép. Így volt ez eddig mindennap. Figyelőnk látcsövét ma is az égre irányította, hogy figyelmeztessen az esetleges veszélyre. Most az egyszer úgy tűnt fel, mintha ez a gép másként nézne ki, mint az eddigiek.

A repülő néhány kört húzott felettünk és azután élesen lefelé csapott. A gépből egy csomag hullott ki, éppen az Alcazar felett; majd erős motorbúgás hangzott fel, olyan, mint mikor a gép erősen felfelé emelkedik. A következő pillanatban messze járt és alig látszott már…
   

Egyikünk nagy óvatosan a csomag felé tartott. Óvatosan, hisz bomba is lehetett, mely minden pillanatban felrobbanhatott volna. Életünk pedig drága volt: fontosabb dolgokra kellett tartogatnunk. A csomag azonban nem robbant. Bajtársunk kezében tartotta már és hozta Moscardo ezredesnek. Ő nyitotta ki: sárga-vörös zászlóba, Spanyolország színeibe volt göngyölve: Franco tábornok üzent és fogadta, hogy megszabadít minket… Viharos lelkesedés tört ki erre az Alcazarban!

 

Ki mert volna akkor megadásról még csak beszélni is?

Éljen a Szeplőtelen! Éljen Spanyolország! Éljen a Boldogságos Szent Szűz; Ő meg fog bennünket menteni! — így kiabáltunk akkor mindnyájan.
      

Mi, harcedzett férfiak, egymás nyakába borultunk és sírtunk örömünkben. Így könnyezve, énekelve és éljenezve vonultunk a Szeplőtelen szobra elé. Szinte nem is tudtam, mit csináltam: a spanyol zászlót vállaira borítottam és azután — bocsásson meg ő merészségemért — nagy tisztelettel megcsókoltam az arcát. A Szent Szűz gyermekeit, kik benne bíztak, csakugyan nem hagyta cserben.”
      

(Don Pedro Romero a csendőrség ezredesének, 
Alcazar egyik hősi védőjének elbeszélése után.)
Forrás: Hitter József: Spanyol tűztenger.