Sokan azt hiszik, hogy Spanyolországban ma kétféle háború
dúl: a vallási és a szociális és hogy ez a háború elsősorban nem vallási harc,
hanem szociális küzdelem. Valóban így van-e ez?
A kérdést eldöntik maguk a harcoló felek, amelyek mindkét
oldalon nyíltan vallják, hogy itt elsősorban nem pártok küzdelme folyik a
hatalomért, hanem világnézeti harc, melyben az istentagadás mérkőzik az
istenhittel a spanyol föld bírásáért. A marxisták harca elsősorban a katolikus
Spanyolország, az Egyház és a vallás ellen indult. Minden ellenkező állítás
csak mellébeszélés s a hiszékeny külföld megtévesztésére irányul.
Goma bíboros, Spanyolország prímása, szintén ezt vallja
számtalan megnyilatkozásában: „Ez a véres háború alapjában világnézetek harca.
A keresztény spanyol szellem háborúja az ellen a másik szellem ellen, — ha
ugyan azt szellemnek nevezhetjük — mely az egész emberi életet a marxista
anyagelvűséggel akarja átitatni. A tapasztalat megmutatta, hogy a nemzeti harc
a haza iránti mélységes szeretetből fakad.”
„Ez a háború nem osztályharc. Meg vagyunk győződve arról, hogy alig ment pár ember katonának csak azért, hogy birtokát védelmezze. Megengedjük, hogy a katasztrófának távolabbi okai közt ott van a szociális igazságtalanság is, de nem áll, hogy a küzdelem osztályharc volna.”
„Ellenségeink nem igazi spanyolok, — mondotta többi közt Pemán, az ismert spanyol költő egyik rádióbeszédében — mert nem átallják bombázni a nemzet műemlékeit, pl. a granadai Alhambraát, vagy a híres saragossai székesegyházat, akárcsak törökök lennének”
„A mi küzdelmünk szabadságharc, felmentő háború. Mi az Istenért harcolunk, a hazánkért, a halottainkért, asszonyainkért és gyermekeinkért, a keresztért és templomainkért. Velasquez képei, Lope de Vega vígjátékai, a Don Quixote és az Escorial szelleméért harcolunk! Húsz évszázad keresztény kultúrájának alkotásaiért és értékeiért, amelyeket el akartak rabolni tőlünk és idegen hatalom gyarmatává akartak tenni minket.”
„Mindig ez volt Spanyolország küldetése: Megmenteni a világot áldozata és vére árán nagy veszélyektől: elkergetni a mórokat, megállítani a törököket. Most új veszély fenyegeti Európát. Nyugat csöndes éjszakáját az ötágú csillag fenyegeti...”
"A vallás magánügy..."
A spanyol vörösöket eléggé jellemzi már marxista felfogásuk
is, amelynek atyamesterei az istenhitnek s a vallásnak közismert ellenségei.
Vezérembereik mindig újra elárulják, hogy a kereszténységben a „legfőbb
ellenséget” látják, amelyet kiirtani „legfőbb törekvésük”.
Leplezetlenül megvallják, hogy a keresztény szeretet tana
akadályozza az osztályharcot, megköti és hátráltatja a marxi társadalmi
fejlődést. A marxizmus alapítója maga sem titkolja, hogy „a vallás és a
kommunizmus összeférhetetlen”. Lenin pedig így nyilatkozik: „A mi
propagandánk szükségképpen magába zárja az istentelenség propagandáját is.”
Bucharin 1934 márc. 30-án így írt a moszkvai Pravdában: „Az a keresztény
szeretet, amely senkit sem zár ki, még az ellenséget sem, a kommunizmusnak
legnagyobb ellensége.” A Szovjet vezető istentagadója, az öngyilkos
Lunacsarszki is ezt vallotta:
„Gyűlöljük a keresztényeket és a kereszténységet... A keresztény szeretet a forradalomnak akadálya. Meg kell tanulnunk gyűlölni, csak akkor gondolhatunk a világ meghódítására.”
A spanyol marxisták ugyancsak megmutatták, hogy vezéreik
érzelmeit és gondolatait teljesen magukévá tették, sőt a legborzalmasabb
következetességgel végre is hajtották.
Az istentelenek spanyolországi ligája már 1931-ben ezt a
pontot vette fel a programja közé: „Népszavazás tartandó a templomok és a
hozzátartozó épületek hovafordításáról.” Egy vidéki marxista gyűlés pedig ezt a
határozatot hozta: „Az eddig istentiszteleti célokat szolgáló helyeket ezentúl
üzletek, vásárcsarnokok, népkönyvtárak, fürdők és egészségügyi épületek gyanánt
kell felhasználni az egyes városok szükségletei szerint.”
A marxistáknak nem kívánatos elemek, mint a szerzetesek,
jobboldaliak és gazdagok egyszerűen feketelistára kerültek, természetesen első
helyen a püspökök és papok. Az egyik kommunista vezér nyíltan megmondta a nép
előtt, amikor ez meg akarta menteni papját: „Parancsunk van rá, hogy irtsuk ki
ezt a fajzatot!”
Két héttel a nemzeti felkelés után a POUM (Parti- do de
Obrero de Unificación Marxista) Barcelonában hatalmas összejövetelt rendezett.
Az elnöklő Andres Nin kommunista vezér fellengzős, dicsőítő beszédet mondott a
forradalomról: „A munkásosztály úgy oldotta meg az Egyház problémáját, hogy
egyetlenegy templomot sem hagyott meg.” (La Vanguardia, 1936 aug. 2.)
Az „El Diluvio” című köztársasági napilap 1936 aug. 18-án
szó szerint így ír: „Felkérjük azokat a barcelonai és környéki elvtársakat,
akik oly tárgyak birtokában vannak, melyek az Egyház forradalom előtti hatalmát
bizonyítják, hogy ezeket a tárgyakat bocsássák információs osztályunk
rendelkezésére (Via Layetana 32—34. főépület). Azonkívül tegyenek jelentést a
templomok, kolostorok és más katolikus központok elpusztításáról. Erre az
anyagra ugyanis szükségünk van egy könyv kiadása végett, mely az Egyház
szellemi hatalmának megsemmisítését dokumentálná.”
A baloldali „La Noche” 1936 aug. 17-i számában ezt a
különös, nagybetűkkel szedett címet találjuk: „Letartóztatások csuhások
rejtegetése miatt.” Elolvassuk, mi is lehet ez a bűntény és megtudjuk a
következőket: „A rendkívüli bíróságon előállították José Timoneda Inglés és
José F. de Cordoba polgárokat; a vád ellenük az, hogy Aremys de Muntban, az
első helyen említettnek birtokában lévő épületben több plébánost rejtegettek.”
A forradalmi kormány elrendelte, hogy minden papot ki kell irtani, természetes
tehát, hogy minden kísérlet, amely az ő megmentésükre és elrejtésükre irányul,
büntetendő cselekmény!
A vallásos tárgyaknak elégetése sem tekinthető a felelőtlen
elemek önkényes és egyéni akciójának, hanem azért a baloldali pártok vezetősége
felelős. A vandál képrombolások egyenesen a pártvezetőség parancsára történnek.
A „Vanguardia” 1936 szept. 21-i száma a 15. oldalon arról tudósít, hogy
„Villafranca del Panadés lakói a Népfront rendeletének értelmében vallásos
tárgyú szobraikat és szentképeiket a Jaime I. térre hordták össze, ahol azután
elégették azokat.”
A „Solideridad Obrera” forradalmi munkáslap nov. 7-i
számában fényképet közölt, amelyen egy harang, látható, mellette kisgyermek.
Alatta ez állt: „Ez az a harang, amely sokáig fel verte a hívőket álmukból,
őket a délutáni ájtatosságra hívta, esti imára szólt, vasárnap állandóan
kalimpált és hangja hívőknek, hitetleneknek az idegeit bántotta. Most végre a
forradalom megszüntette mindenfelé az istentiszteleteket; a csuhásokat,
barátokat és apácákat a harangjukkal együtt eltette az útból. Nincs Isten, aki
mindezt még egyszer életre tudná kelteni.”
Hogy mit jelent „a vallás magánügy” marxista értelmezésben,
jellemzően elárulja ugyanennek az újságnak 1937 máj. 25-i száma.
„Mit akarnak azzal mondani, — írja, hogy vissza kell állítani az istentisztelet szabad gyakorlatát? Azt talán, hogy lehessen újra misézni? Ami Madridot és Barcelonát illeti, igazán nem tudjuk, hol lehetne még ilyen komédiát bemutatni. Hisz egy templom sem áll már, egy oltár sincs, ahova a kelyhet tenni lehetne. Vagy abban állana ez a szabadság, hogy a plébános sorra járhatná klienseit, hogy meggyóntathassa őket és nekik ostyát szállítson? Mi azt hisszük, hogy már úgy sincs több pap nálunk, kivéve azt a néhány papot, akiket a baszkok még védenek. Vagy talán abban nyilvánulna meg ez a szabadság, hogy körmeneteket lehetne tartani? Nos, ha csak ennyiben, nem sok hasznuk lesz belőle...”
Jan. 2-i számában pedig ez a tekintélyes munkáslap
kijelenti, hogy „nincs már pap, nincs már hívő. Mit akarnak akkor még szabad
vallásgyakorlattal?! Nem, szabad vallásgyakorlat nem lesz nálunk többé soha”.
Nemes versengés
Az anarchisták (FAI) vezetőbizottsága 1936 nov. 20-i ülésén
elismerte, hogy „embereket fogdosnak össze és ütnek agyon, csupán azért,
mert katolikusok”. Ez a beismerés nem egyedülálló. A kommunisták és
anarchisták nem egyszer kaptak már hajba azon, melyik párt szerzett nagyobb
érdemeket a forradalom körül, e célból mindegyik fél azt igyekszik kimutatni,
hogy az ő emberei gyújtottak meg több templomot, gyilkoltak meg több papot és
paphívet.
A forradalom elején ez még nem volt így; akkor még közösen
dicsekedett a két párt „érdemeivel” s egyik sem igyekezett a másikét
csorbítani. A „Vanguardia” 1936 aug. 16-i száma így áradozik: „Ki viselkedett
bátrabban, ki fejtett ki nagyobb tevékenységet, ki tört előre
rettenthetetlenebbül, midőn a reakciósok üldözéséről és elfogásáról volt szó?
Ki gyújtotta meg a csóvát és ki vetett üszköt a templomokra, a sötétségnek e
fellegváraira? Aki őszinte, annak be kell ismernie, hogy egy maroknyi
kisebbség (!) volt az, mely pihenést nem ismert, amelyet eltöltött és
szinte megbabonázott a szent cél eszméje és amely önmagát felemésztő
buzgalommal szinte az alvásról és étkezésről is megfeledkezett. A mi
szervezeteink fiatal tagjaiból került ki az a harcos csoport, mely az egész
országot bejárta, hogy megtisztítsa azt a vallás pestisétől.”
Mióta pedig az anarchista szervezetek négy tagja a
kormányban helyet kapott, egyikük, Federica Monseny „miniszternő”, alig mulaszt
el egy beszédet, amelyben ezekkel a „fegyvertényekkel” ne dicsekednék, sőt
büszkén nevezi magát „képromboló”-nak is. (La Vanguardia 1936 nov. 22.)
1936 augusztusában a spanyol ifjú-kommunisták vezetője
felkereste Moszkvát. Ott ezt a kijelentést tette: „A spanyol istentelen
mozgalom néhány hónap után már teljes sikerrel járt, amennyiben sikerült az
Egyházat elintéznünk. A vörös uralom területén minden templom teljesen
elpusztult. Most még csak az van hátra, hogy a rejtekben bujkáló vallásos
életet is kiirtsuk. Ennek sem lesz akadálya. A spanyol istentelen mozgalom
további szervezkedése a legjobb úton halad, az együttműködés az istentelen
mozgalomnak orosz központja és a spanyol szervezetek között a lehető
legszorosabb. Az orosz és a spanyol istentelenek csak a legutolsó hónapokban
22,000 levelet váltottak. Hatalmas támogatásra talál a spanyol istentelen
mozgalom a röpiratokban, amelyeket szünet nélkül nyomtatunk. E célra az utóbbi
időben Spanyolországban 18 új kommunista kiadóhivatal alakult. Ugyanakkor
Oroszország is ellátja Spanyolországot propaganda-anyaggal az istentelen
mozgalom céljaira.”
Legyilkol papok, égő templomok
A tények nem kevésbé igazolják, hogy ez a harc elsősorban
csakugyan a vallás és az Egyház ellen folyik. Erre vall a megölt papoknak,
szerzeteseknek és az elpusztított egyházi épületeknek megdöbbentően nagy száma.
A római spanyol kollégium felállította a spanyol klérus
veszteségének hozzávetőleges statisztikáját, mely püspököknek és papoknak
levélben közölt adataira, és 8 püspöknek és 188 papnak személyesen beadott
közléseire támaszkodik. Ezeknek alapján megállapítható, hogy a vörösök egész
Spanyolországban kb. 13,400 papot gyilkoltak meg. Mivel a spanyol klérus 60
érsekből és püspökből, továbbá 33,500 papból és 20,640 szerzetesből áll, a
meggyilkolt papoknak százalékszáma kb. 40. De van 9 olyan egyházmegye is,
melyben a klérusnak 80 %-át ölték meg, sőt Malagában ez a szám eléri a 90%-ot
is. Eddig bizonyos, hogy a következő egyházmegyék püspökeit gyilkolták meg:
Almeira, Barbastro, Ciudad Real, Cuenca, Cadix, Jean, Lerida, Segorbe,
Siguenza, Tarragona egyházmegye püspökeit.
Az egész vörös Spanyolországra áll az, amit a londoni „Catholic
Herald” állapít meg Barcelonáról:
„A pap életét itt csak úgy mentheti meg, ha nem ismerik fel, mint papot. Ha egyszer felismerték és elfogták, meggyilkolása csak órák kérdése... Az a tény, hogy pap, elég ok a kivégzésre.”
P. Murall, ki maga is megsebesült, beszéli, hogy mikor az
anarchisták őt és társait a vesztőhelyre vezették, így fenyegetőztek:
„Mindnyájatoknak pusztulnotok kell, mert papok vagytok! Egyetlenegy pap sem
maradhat életben!”
Az angol Vörös Kereszt egyik vezetőjének nyilatkozata, mely
ez év januárjában jelent meg az angol lapokban, szintén mutatja, mennyire a
papok kiirtása volt a vörösök legfőbb gondja: „A fényképek, melyeket nekem
Spanyolországban meggyilkolt papokról és apácákról mutattak, borzalmasságukban
meghaladnak minden képzeletet... Leírást adni lehetetlen; egy patológiai múzeum
ismertetéséhez hasonlítana. Spanyolország áldozata a leggyalázatosabb
vallásüldözésnek, melyet a keresztény kultúrtörténelemben ismerünk.”
Az egyházi épületekben is roppant pusztítást vittek végbe.
Kevés országban volt annyi templom, kápolna, kolostor, apátság és kegyhely,
mint Spanyolországban. A 37 egyházmegyében kb. 25,000-re tehető az egyházi
épületek száma. Közülük nem egy a művészetnek valóságos remeke vagy a vallásos
tisztelet központja volt. És most az épületeknek legnagyobb része romokban
hever! A kommunisták ördögi hidegvérrel, előre megszervezték a templomok
lerombolását és felgyújtását. Amikor a forradalom fellángolt, kommunista gyújtogató
és gyilkoló osztagok adott jelre néhány napon belül az összes templomokat
elpusztították a nagyobb városokban, majd állig felfegyverkezve kivonultak a
vidékre, még a legmesszebb fekvő falvakba is, hogy ott is elpusztítsák a
templomokat és legyilkolják a papokat.
Külföldi folyóiratokban nemrégen elhangzott az a vád, hogy a
meggyilkolt papokért és a lerombolt templomokért maga a nemzeti mozgalom a
felelős, mert ha a nemzetiek fel nem „lázadnak” a kormány ellen, akkor a
vörösök sohasem gyilkolják le a papokat és nem rombolják le a templomokat. A
papok akkor nyugodtan folytathatták volna lelkipásztori munkájukat és semmi sem
zavarta volna a templomokban az istentiszteletet.
Nagy tájékozatlanságra vall, ha valahol az ilyen állítást
komolyan veszik. Mert Spanyolország utolsó hét évének története egészen mást
mond. Már hat évvel a felkelés előtt, amikor még igazán nem lehetett „lázadásról”
beszélni, elkezdték gyilkolni a papokat, rombolni a templomokat. Már a
forradalom kitörésének első hetében a papokra valóságos hajtóvadászatot
rendeztek, ami kétségtelenül azt mutatja, hogy itt előre megfontolt, jól
megszervezett hadjárattal állunk szemben, melynek kitörését a nemzetiek
felkelése legfeljebb siettette, de nem okozta. A harcos istentelenség régtől
fogva következetes munkával készítette elő a spanyol vallásüldözést. Arról
beszélni tehát, hogy ezt az üldözést a nemzeti felkelés idézte elő,
tájékozatlanság vagy a tények rosszakaratú elferdítése.
És a kormány?
A madridi kormány ezt a vallásüldözést tűri, támogatja, sőt
hivatalosan is magáévá tette. Közoktatásügyi minisztere, Fernandez, a múlt év
nyarán levelet küldött az istentelenek központi tanácsához Moszkvába. Ebben
többi között ezeket írja: „A ti harcotok a vallás ellen a miénk is. Sajnos,
Spanyolország mindig a harcos kereszténység országa volt. Most az a
kötelességünk, hogy ebből az országból harcosan istentelen országot alakítsunk.
Ez a harc nehéz, mert országunk tele van reakciós elemekkel, amelyek a szovjeti
kultúra átvételének ellene szegülnek. Pedig az összes spanyol templomokból
kommunista iskolákat és egyetemeket csinálunk!” Hangsúlyozza azután
Fernandez, hogy „a spanyol proletáriátus ugyanazon az úton halad előre, mely a
Szovjetunió proletárságát is győzelemre vezette”. Szavak, melyeket félreérteni
nem is lehet.
Largo Caballerót a vörös kormány elnökét, a moszkvai
istentelenek középponti tanácsa „tiszteletbeli istentelenné” nevezte ki. Ehhez
a kitüntetéshez Moszkva azt a reményét fűzte, hogy „Caballero az egyház- és
vallásellenes harcot teljes kíméletlenséggel fogja végigharcolni.” És ebben a
reményükben valóban nem csalatkoztak! A kormányelnök megérdemli, hogy
„tiszteletbeli istentelen” legyen.
A forradalmi kormány végül hivatalosan is magáévá tette a
vallásüldözést. Egyik hírhedt rendeletével (El Diluvio 1936 aug. 14.)
feloszlatta az összes szerzeteket, vallásos társulatokat, melyeknek egyetlenegy
tagja valami módon is a felkelőkkel látszott együtt érezni, még ha nem is tett
ez irányban semmit. Ha a madridi kormánynak és híveinek felfogására gondolunk,
nem lehet kétséges, hogy ez a rendelet az összes szerzetesrendeknek hivatalosan
kimondott halálát is jelentette. A helyzeten, igaz, ez a rendelet nem
változtat, mert végeredményben csak jóváhagyta és szentesítette a már meglevő
állapotokat.
A számtalan templomgyalázás és rombolás, az elképzelhetetlen
barbár vérengzés, a rémítő tömeggyilkosság tehát nem tudható be felelőtlen
elemek, megvadult csőcselék egyéni önkényének. A spanyol forradalom minden
borzalmáért, kegyetlenségéért és embertelenségéért a teljes felelősség
tehát a kormányt és a szocialista pártokat terheli. Ezzel a vérváddal
terhelten állnak a világtörténelem ítélőszéke előtt. És ugyanez a vád illeti
mindazokat, akik ezzel a párttal és kormánnyal azonosítják magukat s nem
szégyellik bevallani, hogy velük rokonszenveznek.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése