Az univerzális voltát elvesztett lét a normálisnál mindenesetre üresebb és szegényesebb; minden nemzetiség, osztály, faj, történeti epizód, képtelenség arra, hogy tisztán és az egészet élje, homály, amely komolytalan preokkupációkban nyilatkozik meg s végül is a nonsens különös alakja. [Részlet Hamvas Béla "Németség"-című esszéjéből.]
A középkori Egyház univerzális világának felbomlása után, amióta emberiségegység nincs, Európa története a nemzetiségek jegyében áll, ezt a leckét számtalan példából alkalmunk volt megtanulni. Kétségtelen, hogy az újkor elején a német reformáció ilyen nemzetiségi mozgalom volt, amelynek legfontosabb vívmánya a nemzetek fölötti egyetemes nyelv eltörlése, és annak a népi nyelvekkel való helyettesítése.
Ezzel a népek között levő univerzális kommunikáció lehetősége megszűnt. Nemcsak azért, mert a nemzeti nyelveket más országokban élő emberek nem értették, hanem főként azért, mert egyetemes fogalmak a nemzeti nyelveken nem voltak kifejezhetők.
Ezzel a népek között levő univerzális kommunikáció lehetősége megszűnt. Nemcsak azért, mert a nemzeti nyelveket más országokban élő emberek nem értették, hanem főként azért, mert egyetemes fogalmak a nemzeti nyelveken nem voltak kifejezhetők.
A latin szerepe főként nem az volt, hogy a népeket gyakorlatilag összekapcsolta, hanem, hogy a népi nyelveken kimondhatatlan univerzális fogalmak jegyében kapcsolta össze. A latin nyelv a középkorban az egyetemes emberi kommunikáció feladatát teljesítette.
Azt tudjuk, hogy a reformáció nem az Egyház, hanem a korrupt klérus ellen irányult, de azt is tudjuk, hogy a támadás az Egyházat érte és ha Európa történetében volt tragikus mozzanat, ez az volt, hogy a támadás következtében az emberiség egyetemes Egyházának ereje csaknem teljesen elveszett, a klérus hatalma pedig csaknem érintetlenül megmaradt.
Azt tudjuk, hogy a reformáció nem az Egyház, hanem a korrupt klérus ellen irányult, de azt is tudjuk, hogy a támadás az Egyházat érte és ha Európa történetében volt tragikus mozzanat, ez az volt, hogy a támadás következtében az emberiség egyetemes Egyházának ereje csaknem teljesen elveszett, a klérus hatalma pedig csaknem érintetlenül megmaradt.
Nacionalizmusok csak olyan világban keletkezhettek, amelyben a népeket az univerzalitás felsőbb egysége nem kötötte össze.
Ebben a helyzetben a németség, mint a többi nemzetiség, magasabb kontroll nélkül nemzeti jellegét korlátlanul kibonthatta. A többi népek nemzeti sajátságainak kibontakozása idegen nemzetekre nem volt különösebben káros. Az a valami, amit német rendszerezésnek hívnak, már a tizennyolcadik század közepétől egyre bénítóbb alakot öltött (Nagy Frigyes), Hegel óta a veszély fenyegető lett, a német szcientifizmus kialakulásával pedig ez az organizáció, amely az emberi létezés egészére kiterjedt, az egész földet leigázta.
Ebben a percben nincs nép, amely életrendjét ne a német nemzetiség sajátos szerkezetű elmezavarából keletkezett rendszeresség alapján alakítaná meg. Mint ismeretes, ezt a rendszerességet tudománynak (szcientifizmus) nevezték el.
Ebben a percben nincs nép, amely életrendjét ne a német nemzetiség sajátos szerkezetű elmezavarából keletkezett rendszeresség alapján alakítaná meg. Mint ismeretes, ezt a rendszerességet tudománynak (szcientifizmus) nevezték el.
Ennek az organizációnak elméletei sok milliós autonóm népek életét természetes rendjéből kivetette. Példa erre a marxista elmélet hatása az oroszokra. De megváltoztatta a földművelést és az ipart, a hadsereget és a közigazgatást, a diplomáciát és a művészetet, a társadalom szerkezetét és az individuális életrendet azzal, hogy mindezt sajátos szcientifikus bázisra helyezte.
Olyan fogalmakat konstruált, mint idealizmus és materializmus és pozitivizmus és Übermensch és világnézet és fejlődés és fajiság és osztályharc, egy desperát dialektika segítségével, amely fogalmakon, ha egyébről nem is, azok következményein (vérfürdő és bohózat) közepes józanság azonnal észreveszi, hogy azokat nem a megismerő értelem alkotta, hanem azok egy monomániás (pedáns és arrogáns) rendszerezés bornírt rögeszméi. [...]
Olyan fogalmakat konstruált, mint idealizmus és materializmus és pozitivizmus és Übermensch és világnézet és fejlődés és fajiság és osztályharc, egy desperát dialektika segítségével, amely fogalmakon, ha egyébről nem is, azok következményein (vérfürdő és bohózat) közepes józanság azonnal észreveszi, hogy azokat nem a megismerő értelem alkotta, hanem azok egy monomániás (pedáns és arrogáns) rendszerezés bornírt rögeszméi. [...]
A huszadik század második felében az ember szüntelen rettegésben él, nemcsak azért, mert a tudomány hatalma a földet bármely pillanatban elpusztíthatja, hanem még inkább, mert ez a hatalom még abban az esetben is, ha a puszta életet meghagyja, az embert normális életrendjétől megfosztja és életét olyan egyre értéktelenebbé váló vegetatív létté fokozza le, melynek semminemű jelentősége, súlya, szépsége, igazsága, komolysága, világossága többé nincs.
E pillanatban béke és háború között különbség már nincs, mert az emberi lét mind a két esetben tökéletesen elkallódott, tulajdonképpen mindegy, hogy van, vagy nincs. Végeredményben úgy látszik, a tudomány által teremtett világ nem jóhiszemű; a tudomány célja nem megismerés, hanem hatalmi aktus, és ez nem egyes (természettudományi, vagy technikai) diszciplínák tulajdonsága, hanem ez a vonás a tudományt, mint tudományt minden alakjában principiálisan jellemzi.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése