A XX. század a kommunizmus keserű évtizedeinek emlékét hordozza. A vörös igát nemzetünk háromszor is levetette ezalatt a száz év alatt. Először '19-ben, majd '56-ban és utóbb '89-ben. Szigorúan véve csak az első volt igazi ellenforradalom, a másik kettőben a forradalmi és ellenforradalmi elemek egymással vegyültek, és kiegészültek a nemzeti függetlenség törekvésével. Nehéz tisztán látni ebben a kérdésben ezért olvasóink jóindulatú figyelmébe ajánljuk az alábbi sorokat Schmidt Máriától. Ezzel egy lehetséges nézőpontot teszünk közzé vitaindító céllal.
A királyok isteni jogát felváltotta
a forradalom történelmi joga.
(Molnár Tamás)
________________________________________________________________
A
baloldali kánon szerint 1789 és 1917 forradalmak voltak. Hivatalos
megnevezésük a mai napig: Nagy Francia Forradalom és ennek mintájára:
Nagy Októberi Szocialista Forradalom. A kanonizált magyarázat szerint
mindkét alkalommal hatalmas tömegek mozdultak meg, és kényszerítették ki
a fennálló társadalmi rendszer gyökeres megváltoztatását abban a
reményben, hogy a forradalom nemcsak új társadalmat, de egyben új embert
is eredményez.
Trockij be is jelentette, hogy ezekkel a forradalmakkal
léptek fel a tömegek a történelem színpadára. Ettől kezdve tulajdonítják
a baloldalon a tömegeknek a történelmi cselekvést, a történelem
formálását. Annak ellenére, hogy ezeket a baloldal által kreált
narratívákat a ténylegesen megtörtént események egyáltalán nem
támasztják alá, ezek a fikciók a mai napig generációk nyelvi, fogalmi és
ezen keresztül érték- és történelemszemléletét határozzák meg.
Nincs
ember, aki a saját szakterületén kívül ne lenne hiszékeny, figyelmeztet
Jorge Luis Borges. Ezért hisszük el oly sokan, oly hosszú időn keresztül
mindazt a hazugságot, sületlenséget, amivel a szakemberek:
közgazdászok, történészek, ideológusok, köz- és újságírók
traktálnak minket. Ezért helyezzük el még ma is 19-20. századi
történelmünk meghatározó eseményeit a legharsányabb képviselőik által
sulykolt keretbe. Ezért esik olyan nehezünkre, hogy saját
tapasztalatainkra támaszkodva újra és újra górcső alá vegyük mindazt,
amit a múltról tanítottak nekünk.
Hiába omlott össze annyi birodalom az
elmúlt évszázadban kontinensünkön, hiába csődölt be a szocialista,
kommunista kísérlet, hiába hozott annyi szenvedést a földi paradicsomot
kergető utópikus gondolkodás, mégsem vagyunk képesek a tökéletesnél
kevesebbel beérni. Nem tanultuk meg, és még mindig nem tanítjuk meg
gyermekeinket, unokáinkat a lehetséges megbecsülésére. Örökös
elégedetlenségre és boldogtalanságra ítéljük magunkat, hiszen a
tökéleteshez képest valóban minden erőfeszítésünk, sikerünk, eredményünk
értéktelennek, elégtelennek tűnik.
1848. március 15-ét tiszteljük, a
márciusi ifjak bátorságából, hősiességéből erőt merítünk. A baloldali
történelemfelfogás részeként Pilvax kávéházbeli, majd a Nemzeti Múzeum
előtti gyülekezésüket, illetve a 12 pont és a Nemzeti dal cenzúrázás
nélküli kinyomtatását márciusi forradalomnak nevezzük, holott a márciusi
ifjak (és nem a tömegek!) a fennálló rendszer keretein belül követeltek
több jogot a magyar nemzetnek. A magyar nemzet a nemzeti
önrendelkezéssel összefüggő igényeinek kikényszerítése érdekében fogott
fegyvert. Az 1848-49-es szabadságharc legfontosabb célja ugyanis a
nemzeti függetlenség kivívása volt, aminek társadalmi, gazdasági
átalakulásokat is eredményeznie kellett volna. És eredményezett is, mert
amiért egy egész nemzet fegyveres harcot vív, azt semmilyen hatalom nem
hagyhatja figyelmen kívül.
A 1918 és 1919 is forradalmaknak minősültek.
Mivel az 1848-as forradalmat „polgárinak”, az utána következőt, az
1918-ast „polgári demokratikusnak” nevezte a baloldali történetírás,
1919. március 21-én sor kerülhetett a legmagasabb rendűre: a
proletárforradalomra is. Megmagyarázhatatlan, mit is kell ez alatt
értenünk, hiszen 1789 óta, mióta divatba jött a forradalom mint a
történelem motorja, a forradalmakat mindig is középosztálybeli
értelmiségiek, jogászok, bölcsészek, újságírók stb. kezdeményezték,
ahogy 1848. március 15-ét is.
A dolgozó tömegek, a munkások vagy
marxista-balos nyelven: a proletárok, nem akarták a magántulajdon
felszámolását, sokkal inkább ők maguk is tulajdonossá szerettek volna
válni, és ahogy azt a múlt század minden rájuk erőszakolt szocialista
kísérlete ellenére is bizonyították: amint lehetőségük nyílott rá, sokan
azzá is váltak.
Miután a proletárdiktatúra Magyarországon 133 nap után
elbukott, 1945-ben újabb proletárforradalomra volt szükség. Marx és
hívei sajnálatos módon nem foglalkoztak azzal az eshetőséggel, hogy a
győztes proletárforradalom el is bukhat, sem azzal, mi történik akkor,
ha népfelkelés vagyis forradalom szerveződik ellene. Ezért nem lehetett a
két proletárforradalom közötti időszak, illetve 1956 sem más, mint
„ellenforradalmi”.
A forradalom ugyanis, mint említettük, a haladás
irányába tett ugrásszerű lépésnek minősül, következésképp minden, ami a
forradalommal szemben fogalmazódik meg, a történelem menetével
ellentétes irányú vagyis: retrográd, haladásellenes, visszahúzó. Egy
szóval: ellenforradalmi. Ezért nincs helye a méltányosságnak a két
háború közötti rendszerrel kapcsolatban, ezért nyugodott a
Kádár-rendszer ideológiai legitimációja az „56-os ellenforradalom”
felett aratott győzelem mítoszán. Mindez azt a célt is szolgálta, hogy
ne kelljen 1956 valódi nemzetegyesítő céljáról: a szovjet-ellenes
szabadságharcról beszélni.
Pedig 1956, ahogy 1848-49 is, elsősorban a
magyar nemzet azon kitüntetett pillanatai közé tartozott, amikor a
magyarság nemzeti céljainak megvalósításáért fegyveres
küzdelemre is vállalkozott. Ezek tehát elsősorban a nemzeti
függetlenségért vívott szabadságharcok voltak. Olyan pillanatok, amikor a
magyarok egységesen, nemzetként léptek fel, és bebizonyították, hogy a
legnagyobb áldozatra is készek szabadságukért, nemzetük
függetlenségéért.
1956-nak a forradalom-ellenforradalom értelmezési
keretbe való beszuszakolása igyekezett mindezt elfedni. Mindenekelőtt
azért, hogy ne kelljen a szovjet megszállásról, a Vörös Hadsereg
jelenlétéről, az idegen uralomról és a nemzeti méltóságon esett
gyalázatról beszélni. El lehetett játszani, hogy a tét az „úri
Magyarország” visszaállítása, illetve a „dolgozók államának”
fennmaradása volt. Holott mindenki, aki részese volt — vagyis
ország-világ — tudta, hogy a cél Magyarország szuverenitásának
visszaszerzése.
Az összes többi kérdés, ami innentől kezdve, reményeik
szerint, a magyar nemzet szuverén és demokratikus döntése alapján dőlt
volna el, csak ezt követően került volna napirendre. Ha tehát 1919,
1945, 1956. november 4, forradalmak voltak, akkor érthető, hogy
1989-1990 nem lehet forradalom.
Még akkor sem, ha a magyar nép egy
évszázad alatt harmadszor rázta le magáról a kommunista diktatúrát,
Ezért kell jelentőségét eltagadva „rendszerváltásról”, „fordulatról”
beszélni.
Forrás: Schmidt Mária: Forradalom - ellenforradalom. In: Uő.: Nyugaton a helyzet változóban. Budapest, 2013. 105-108.
_______________________________________________________________
Az ellenforradalmár - blog kommentárja:
A dőlt betűvel jelzett részekkel kapcsolatban nekünk aggályaink vannak. 1848-'49 megítéléséről van szó. Szerintünk '56-al ellentétben nem szabadságharc volt, hanem tragikus kimenetelű polgárháború illetve belháború, amelyben többnyire császári-királyi csapatok ütköztek meg császári-királyi csapatokkal. Mindkét oldalon szép számmal harcoltak és estek el magyarok. Szemünkben '48 integránsan illeszkedik a baloldali hagyományba. Petőfi, Táncsics, Kossuth (s így tovább) szélsőbaloldali forradalmárok voltak.
A szerző 1956-al kapcsolatban megfogalmazott állításaival nagy vonalakban egyetértünk amennyiben: nincs jobb értékelés '56-ra mint, hogy szabadságharc volt.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése