A XX. század mozaikdarabjai

http://ellenforradalmar.blogspot.hu/2016/02/a-xx-szazad-mozaikdarabjai.html
A XX. század a kommunizmus keserű évtizedeinek emlékét hordozza. A vörös igát nemzetünk háromszor is levetette ezalatt a száz év alatt. Először '19-ben, majd '56-ban és utóbb '89-ben. Szigorúan véve csak az első volt igazi ellenforradalom, a másik kettőben a forradalmi és ellenforradalmi elemek egymással vegyültek, és kiegészültek a nemzeti függetlenség törekvésével. Nehéz tisztán látni ebben a kérdésben ezért olvasóink jóindulatú figyelmébe ajánljuk az alábbi sorokat Schmidt Máriától. Ezzel egy lehetséges nézőpontot teszünk közzé vitaindító céllal.


 A királyok isteni jogát felváltotta 
a forradalom történelmi joga.
(Molnár Tamás)
________________________________________________________________
 
A baloldali kánon szerint 1789 és 1917 forradalmak voltak. Hivatalos megnevezésük a mai napig: Nagy Francia Forradalom és ennek mintájára: Nagy Októberi Szocialista Forradalom. A kanonizált magyarázat szerint mindkét alkalommal hatalmas tömegek mozdultak meg, és kényszerítették ki a fennálló társadalmi rendszer gyökeres megváltoztatását abban a reményben, hogy a forradalom nemcsak új társadalmat, de egyben új embert is eredményez. 


Trockij be is jelentette, hogy ezekkel a forradalmakkal léptek fel a tömegek a történelem színpadára. Ettől kezdve tulajdonítják a baloldalon a tömegeknek a történelmi cselekvést, a történelem formálását. Annak ellenére, hogy ezeket a baloldal által kreált narratívákat a ténylegesen megtörtént események egyáltalán nem támasztják alá, ezek a fikciók a mai napig generációk nyelvi, fogalmi és ezen keresztül érték- és történelemszemléletét határozzák meg. 



Nincs ember, aki a saját szakterületén kívül ne lenne hiszékeny, figyelmeztet Jorge Luis Borges. Ezért hisszük el oly sokan, oly hosszú időn keresztül mindazt a hazugságot, sületlenséget, amivel a szakemberek: közgazdászok, történészek, ideológusok, köz- és újságírók traktálnak minket. Ezért helyezzük el még ma is 19-20. századi történelmünk meghatározó eseményeit a legharsányabb képviselőik által sulykolt keretbe. Ezért esik olyan nehezünkre, hogy saját tapasztalatainkra támaszkodva újra és újra górcső alá vegyük mindazt, amit a múltról tanítottak nekünk. 

Hiába omlott össze annyi birodalom az elmúlt évszázadban kontinensünkön, hiába csődölt be a szocialista, kommunista kísérlet, hiába hozott annyi szenvedést a földi paradicsomot kergető utópikus gondolkodás, mégsem vagyunk képesek a tökéletesnél kevesebbel beérni. Nem tanultuk meg, és még mindig nem tanítjuk meg gyermekeinket, unokáinkat a lehetséges megbecsülésére. Örökös elégedetlenségre és boldogtalanságra ítéljük magunkat, hiszen a tökéleteshez képest valóban minden erőfeszítésünk, sikerünk, eredményünk értéktelennek, elégtelennek tűnik. 
 

1848. március 15-ét tiszteljük, a márciusi ifjak bátorságából, hősiességéből erőt merítünk. A baloldali történelemfelfogás részeként Pilvax kávéházbeli, majd a Nemzeti Múzeum előtti gyülekezésüket, illetve a 12 pont és a Nemzeti dal cenzúrázás nélküli kinyomtatását márciusi forradalomnak nevezzük, holott a márciusi ifjak (és nem a tömegek!) a fennálló rendszer keretein belül követeltek több jogot a magyar nemzetnek. A magyar nemzet a nemzeti önrendelkezéssel összefüggő igényeinek kikényszerítése érdekében fogott fegyvert. Az 1848-49-es szabadságharc legfontosabb célja ugyanis a nemzeti függetlenség kivívása volt, aminek társadalmi, gazdasági átalakulásokat is eredményeznie kellett volna. És eredményezett is, mert amiért egy egész nemzet fegyveres harcot vív, azt semmilyen hatalom nem hagyhatja figyelmen kívül. 

A 1918 és 1919 is forradalmaknak minősültek. Mivel az 1848-as forradalmat „polgárinak, az utána következőt, az 1918-ast „polgári demokratikusnak nevezte a baloldali történetírás, 1919. március 21-én sor kerülhetett a legmagasabb rendűre: a proletárforradalomra is. Megmagyarázhatatlan, mit is kell ez alatt értenünk, hiszen 1789 óta, mióta divatba jött a forradalom mint a történelem motorja, a forradalmakat mindig is középosztálybeli értelmiségiek, jogászok, bölcsészek, újságírók stb. kezdeményezték, ahogy 1848. március 15-ét is. 

A dolgozó tömegek, a munkások vagy marxista-balos nyelven: a proletárok, nem akarták a magántulajdon felszámolását, sokkal inkább ők maguk is tulajdonossá szerettek volna válni, és ahogy azt a múlt század minden rájuk erőszakolt szocialista kísérlete ellenére is bizonyították: amint lehetőségük nyílott rá, sokan azzá is váltak. 

Miután a proletárdiktatúra Magyarországon 133 nap után elbukott, 1945-ben újabb proletárforradalomra volt szükség. Marx és hívei sajnálatos módon nem foglalkoztak azzal az eshetőséggel, hogy a győztes proletárforradalom el is bukhat, sem azzal, mi történik akkor, ha népfelkelés vagyis forradalom szerveződik ellene. Ezért nem lehetett a két proletárforradalom közötti időszak, illetve 1956 sem más, mint „ellenforradalmi

A forradalom ugyanis, mint említettük, a haladás irányába tett ugrásszerű lépésnek minősül, következésképp minden, ami a forradalommal szemben fogalmazódik meg, a történelem menetével ellentétes irányú vagyis: retrográd, haladásellenes, visszahúzó. Egy szóval: ellenforradalmi. Ezért nincs helye a méltányosságnak a két háború közötti rendszerrel kapcsolatban, ezért nyugodott a Kádár-rendszer ideológiai legitimációja az „56-os ellenforradalom felett aratott győzelem mítoszán. Mindez azt a célt is szolgálta, hogy ne kelljen 1956 valódi nemzetegyesítő céljáról: a szovjet-ellenes szabadságharcról beszélni. 

Pedig 1956, ahogy 1848-49 is, elsősorban a magyar nemzet azon kitüntetett pillanatai közé tartozott, amikor a magyarság nemzeti céljainak megvalósításáért fegyveres küzdelemre is vállalkozott. Ezek tehát elsősorban a nemzeti függetlenségért vívott szabadságharcok voltak. Olyan pillanatok, amikor a magyarok egységesen, nemzetként léptek fel, és bebizonyították, hogy a legnagyobb áldozatra is készek szabadságukért, nemzetük függetlenségéért. 


1956-nak a forradalom-ellenforradalom értelmezési keretbe való beszuszakolása igyekezett mindezt elfedni. Mindenekelőtt azért, hogy ne kelljen a szovjet megszállásról, a Vörös Hadsereg jelenlétéről, az idegen uralomról és a nemzeti méltóságon esett gyalázatról beszélni. El lehetett játszani, hogy a tét az „úri Magyarország visszaállítása, illetve a „dolgozók államának fennmaradása volt. Holott mindenki, aki részese volt — vagyis ország-világ — tudta, hogy a cél Magyarország szuverenitásának visszaszerzése. 

Az összes többi kérdés, ami innentől kezdve, reményeik szerint, a magyar nemzet szuverén és demokratikus döntése alapján dőlt volna el, csak ezt követően került volna napirendre. Ha tehát 1919, 1945, 1956. november 4, forradalmak voltak, akkor érthető, hogy 1989-1990 nem lehet forradalom. 


Még akkor sem, ha a magyar nép egy évszázad alatt harmadszor rázta le magáról a kommunista diktatúrát, Ezért kell jelentőségét eltagadva „rendszerváltásról, „fordulatról beszélni.


Forrás: Schmidt Mária: Forradalom - ellenforradalom. In: Uő.: Nyugaton a helyzet változóban. Budapest, 2013. 105-108.

_______________________________________________________________

Az ellenforradalmár - blog kommentárja: 

A dőlt betűvel jelzett részekkel kapcsolatban nekünk aggályaink vannak. 1848-'49 megítéléséről van szó. Szerintünk '56-al ellentétben nem szabadságharc volt, hanem tragikus kimenetelű polgárháború illetve belháború, amelyben többnyire császári-királyi csapatok ütköztek meg császári-királyi csapatokkal. Mindkét oldalon szép számmal harcoltak és estek el magyarok. Szemünkben '48 integránsan illeszkedik a baloldali hagyományba. Petőfi, Táncsics, Kossuth (s így tovább) szélsőbaloldali forradalmárok voltak. 

A szerző 1956-al kapcsolatban megfogalmazott állításaival nagy vonalakban egyetértünk amennyiben: nincs jobb értékelés '56-ra mint, hogy szabadságharc volt.

Megjegyzések