A gyűlölet ökumenizmusa? - Az evangéliumi fundamentalizmus és katolikus integralizmus szövetsége




Nagy vihart kavart a nemzetközi katolikus sajtóban Antonio Spadaro jezsuita szerzetes és Marcelo Figueroa presbiteriánus lelkész közös cikke, amely a La Civiltà Cattolica hasábjain jelent meg. A szerzőpáros véleménye szerint a manicheizmus nyelvezete évtizedek óta meghatározó szerepet játszik az Amerikai Egyesült Államok politikai versenyében. A manicheizmus érvelésükben azt jelenti, hogy a politika, a morál és a vallás valósága abszolút Jóra és abszolút Rosszra osztható fel. 

A szerzőpáros szerint ennek a jelenségnek protestáns evangéliumi-fundamentalista gyökerei vannak. A fundamentalisták számára a politika célja nem más, mint erős és határozott vallási nyomásgyakorlás a demokratikus rendszeren keresztül. Jellemző rájuk, hogy ellenségeiket gyakran megbélyegzik, démonizálják. Ennek a nézetnek Lyman Stewart dél-kaliforniai milliárdos volt a kulcsfigurája, aki életművével olyan személyeket befolyásolt, mint Ronald Reagan és George W. Bush. 

A csoport képviselői többnyire déliek és fehérek. Nem vetik meg a sikerteológiát, miszerint Isten fizikai egészséget, anyagi gazdagságot és személyes boldogságot ad követőinek. A földön elérhető egyéni siker elhomályosítja az földöntúli üdvösség célját. Nem értenek egyet a klímaváltozással, folyamatosan a vallásszabadságért küzdenek, ráadásul hajlamosak végletekben gondolkodni. A szerzők ez utóbbit az ISIS apokaliptikus kultuszához hasonlították. 



Érdemes egy pillantást vetni az ellenségeikre is. Régen a modernisták, a fekete polgárjogi mozgalom tagjai, hippik, kommunisták és feministák tartoztak ide, ma elsősorban a migránsok és a muszlimok vannak célkeresztben. Spadaro és Figueroa szerint a kibékíthetetlen különbségek ellenére, az evangéliumi-fundamentalistákat egy meglepő ökumenizmus köti össze a katolikus integralistákkal. Mindkét vallási csoport befolyást akar szerezni a politikai szférában. Ezért néhány katolikus már-már evangéliumi keresztényeket megszégyenítő retorikát alkalmaz. 
Számtalan közös témájuk van: az abortusz, az azonosneműek „házassága” vagy a hitoktatás kérdése. A hagyományos ökumenizmust mindkét csoport elutasítja, de nosztalgiával tekintenek egy teokratikus államkoncepció felé. A szerzők szerint a szövetség legveszélyesebb aspektusa egy „idegengyűlölő” és „iszlamofób” hozzáállás, amely „falakat emel és tisztára mossa a deportálásokat”. Ez a „gyűlölet ökumenizmusa”. 
Ezzel szemben áll Ferenc pápa ökumenizmusa, ami szeretetről, kegyelemről, békéről és hídépítésről beszél. Nála nem keveredik a politika és a vallás világa, nem uralkodik a folyamatos spirituális háború kísértése. Ferenc meg akarja törni az organikus kapcsolatot a kultúra, politika és az Egyház között. Nem ad spirituális támogatást egyetlen kormánynak vagy katonai szövetségnek sem, mert ő mindenkit szolgál. Nincsenek örök barátai, de ellenségei sem. Nem akarja kikényszeríteni saját törvényeit és logikáját a politikában. Az amerikai elnökválasztás során sem kívánt állást foglalni, mert tudta, hogy a politikai konfliktus gyökere a hatalomért vívott küzdelem. 

A szentatya radikálisan elutasítja azt a gondolatot, miszerint a mennyek országát ezen a világon kellene megvalósítani. Nincs szükség a Szent Római Birodalomhoz hasonló intézményes koncepciókra, még egy politikai párt szintjén sem. Nehogy a megválasztott képviselők elfelejtsék a „világ szolgálatát”, szembe szállva másokkal. Azokkal, akik nincsenek velük. Az ellenséggel. Akik talán más etnikumhoz tartoznak…

A cikk zsenialitása abban áll, hogy több ponton nagyon ügyes kritikát fogalmaz meg. 
Egy ellenforradalmár sem hisz a protestáns sikerteológiában, nem teszi ki magát apokaliptikus túlzásoknak, nem különösebben rajong a földi mennyország utópiájáért. Ugyanakkor meggyőződése, hogy a kultúra az a külső fal, amely nélkül a hit fellegvára nem tartható sokáig. Mert a természetfeletti mindig a természetre épül. Ha az Egyház megtöri a kultúra és a hit közötti kapcsolatot, akkor nem tudja hatékonyan ellátni feladatát. 
Komoly probléma, hogy a Ferenc pápát körülvevő vezető egyházi tanácsadók a lelkek üdvössége helyett inkább a „világ szolgálatával” foglalkoznak. 



Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a szeretet, kegyelem és a béke nem választható el az igazságtól. 

Kétszínű módon Spadaro és Figueroa éppen azokat a csoportotokat démonizálja, amelyeket mások gyűlöletével vádol. Megbélyegzi a politikai befolyásszerzésre törekvő protestáns és katolikus közösségeket, miközben támadásával a nemzetközi baloldal malmára hajtja a vizet. Vajon mióta bűn az emberi természetért és a krisztusi igazságért harcolni? Ahogy Charles J. Chaput érsek írja: „Azok a csoportok, amelyek a szabad vallásgyakorlásért harcolnak a bíróságokon, a jogalkotásban és a közszférában nem gyűlölködők, hanem hősök.

A szerzőpáros azt a tényt sem veszi figyelembe, hogy az állami törvénynek tanító funkciója van. Nem mindegy, hogy meg lehet-e büntetlenül gyilkolni egy magzatot. Nem mindegy, hogy mit nevez az Alaptörvény házasságnak. Az sem közömbös, hogy mit tanítanak az iskolákban.

És az sem mindegy, hogy ki a világ legerősebb államának elnöke. Hála Istennek és a „gyűlölet ökumenizmusának”, nem Hillary Clinton.

Renaud

Megjegyzések

  1. Köszönjük az összefoglalót, nagyon érdekes! Kissé vicces, hogy a valláskritikusok, szekuláris politikai erők mennyire nincsenek tisztában azzal, hogy a világpolitikát ma is milyen szinten befolyásolja a kereszténység, például Donald Trump megválasztásán keresztül...

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése