Dalí: Jaj annak, aki ezt nem érti!

Ki ne ismerné Salvador Dalít? A szürrealizmus messze leghíresebb képviselője volt, különös képei amelyek az álmok világát elevenítik meg, szinte kitörölhetetlen emlékként maradnak meg emlékezetünkben. De tényleg tudjuk ki volt Dalí? Tudjuk, hogy konzervatív, Francót támogató monarchista volt, aki a forradalomról mindig a legnagyobb undorral nyilatkozott? Bejegyzésünkben néhány meglepő tényt közlünk a festőről.

Bár mindenki Dalít ismeri szürrealisták közül, a művészeti mozgalom atyja az ateista és marxista André Breton volt aki mindenkitől elvárta, hogy igazodjon nézeteihez. Dalí volt a legidegesítőbb kihívója, aki azzal provokálta, hogy ateizmusát ingerelve Madonnát festett, kommunista eszméit kigúnyolva ábrázolta Lenin három méter hosszú mankóval megtámogatott ülepét és egy alkalommal rajongóan kifejtette az antifasiszta Bretonnak, hogy személy szerint „el van ragadtatva Hitler lágy, húsos hátától, amelyen mindig olyan feszesen festett az egyenruha”. 

Vitára hívta a marxistát és szemtelen humorával bolondot csinált a szürrealizmus beképzelt teoretikusából, aki tajtékozva kizárta Dalít a mozgalomból, világgá kürtölve, hogy „ellenforradalmi tevékenységet kifejtő fasiszta elem”, aki ellen „minden létező eszközzel harcolni kell”.

A Bretont követő szürrealisták Dalíval szembeni gyűlölete és kirekesztése csak hozzájárult a festőművész mítoszához.  Breton a vallás felé forduló Dalíról lesújtóan így írt: „Ez a személy valamiféle társasági portréfestő, aki újabban visszatért a katolikus egyház kebelébe és a reneszánsz művészeti ideáljához; az illető mostanában a pápa hozzá írott gratuláló leveleit és bátorításait citálgatja”.

Dalí ennek ellenére barátságba kerül a kommunista Picassóval, aki több megértést tanúsít művészeti törekvései iránt. A szimpátiában viszont határt vont: „Picasso spanyol – én is az vagyok! Picasso lángész – én is az vagyok! Picasso kommunista – én nem vagyok az!” - Jelentette ki egy ízben. 

 

„Már-már patológikus jellegű az a rémület és idegenkedés, amit a forradalom minden fajtájával szemben érzek”

 A világhírnév és a polgárpukkasztó öntudat alatt azonban sokkal mélyebb kérdések foglalkoztatják Dalít: a szürrealizmustól és minden más izmustól eltávolodva, szerelme védelmében újra keresni kezdi önmagát. A vérbe forduló világhelyzet megrendíti az ünnepelt és önmagát ünnepeltető festősztárt. Hazájában polgárháború tör ki, majd a világháború pusztítja az emberi civilizációt. A „konzervatív” jelzővel talán ekkortól lehet felcímkézni Salvador Dalít. 

Visszaemlékezési alapján ugyanis egy minden habitusában megőrző személyiséget láthatunk, aki a 20. századi tömegpszichózis ellenére nem csatlakozik egy ideológiai táborhoz sem. Épp ellenkezőleg, mint egyfajta középkori (vagy: aranykori?) világnézettel rendelkező embert, rémületbe ejti a felfordulás, és nem harcol, nem állt be a sorba egyik oldalon sem. Hogy magát Dalít idézzük:

„Határozottan olyan ember vagyok, akit nem érdekel a történelem… Vagy túlságosan előtte jártam a koromnak, vagy nagyon mögötte kullogtam, de sohasem voltam a pingpongjátékosok kortársa. A spanyol polgárháború nem módosította eszméimet. Éppen ellenkezőleg: határozott szigorúságot kölcsönzött fejlődésüknek. Már-már patológikus jellegű az a rémület és idegenkedés, amit a forradalom minden fajtájával szemben érzek. De a reakciós elnevezésre sem tartok igényt. Én nem reagálok… Nem hiszek sem a kommunista forradalomban, sem a nemzetiszocialista forradalomban, sem másfajta forradalomban. 

Kizárólag a hagyomány magasabbrendű valóságában hiszek. A forradalmak csupán azért érdekelnek, mert a forradalmi helyzet feltárja a hagyomány holtnak hitt és elfeledett darabjait, amelyeknek a forradalmi megrázkódtatás görcsére van szükségük ahhoz, hogy új életre keljenek. A spanyol polgárháború forradalma nem mást fedezett fel újra, mint a Spanyolországra jellemző, autentikus katolikus hagyományt.”
 

A polgárháború és világháború elől - ellenfelei szerint gyávaságból, meglátásom szerint a pusztulást, barbarizmust elviselni nem képes, érzékeny személyisége miatt - Amerikába költözik, és az eseményekből levont következtetéseit és a tanulságokat megpróbálja saját művészete továbbgondolására használni. „A háború és a forradalom katasztrófái, amelyeket hazám elszenvedett, csupán intenzívebbé tették esztétikai szenvedélyem eredendő hevességét, s miközben hazám a halált és a felfordulást faggatta, én másik szfinxet: az európaivá válás, a reneszánsz szfinxét fogtam vallatóra” - írja Dalí.

A spanyol polgárháború mindkét oldala csak fájdalmat okoz neki: amíg Franco katonái megölik Lorcát, Dalí közeli barátját, addig szülőföldjén katalán anarchisták pusztítanak, és több halászembert megölnek, akik szintén Dalí ismerősei voltak. A háborúk után azonban visszatér Spanyolországba, és újra szülővárosában telepszik le. A festő körül fellángolnak a viták: az avantgárd festők újra eltemetik szóban, hiszen hazatérésével legitimálja a Franco-diktatúrát. 

Dalínak a diktátorhoz való hozzáállása eléggé kétértelmű: a parancsuralmi rendszerekről és erőszakról ismert a véleménye, és inkább a Dalíra jellemző bizarr humor, mint az egyetértés jeleként értelmezhetjük azt, hogy gratuláló levelet írt Francónak egy újabb tömeges halálbüntetés kiszabásához. 

Önéletrajzában azt írja: „Egyszerre vagyok monarchista és anarchista: ellentétes pólusok, de valahol mégis ugyanazok”. Végrendeletében is János Károly királyt és a spanyol királyságot teszi meg örökösévé. Idősebb korábban egyre nagyobb élvezettel tör borsot a baloldali mozgalmárok orra alá: 

„Ha megnézed a baloldali embereket, főleg a szélsőbalosokat, akkor egy kis fehér foltot találsz a szemük sarkában. Ez az úgynevezett csipa. A jobboldali emberek, a monarchisták, és az olyan kegyetlen férfiak, mint például II. Fülöp király, kihúzzák magukat, ahelyett, hogy a földön fetrengenének, és nem ismerik azt a haszontalan jellemvonást, amit emberi együttérzésnek neveznek.”

A heccelésen túl azonban mély és tanulságos kritikákat is megfogalmaz a modern világgal és az ideológiákkal szemben: „A háborúk utáni Európa folyamatosan felzabálta az izmusokat és a forradalmakat. Ezek végterméke a háború és a halál lett... Karl Marx azt írta, a vallás a nép ópiuma. De a történelem be fogja bizonyítani, hogy az ő materializmusa a koncentrált gyűlölet mérge lesz, amitől az emberek a modern élet mocskos, bűzös, szétbombázott aluljáróiban fognak elpatkolni”.

„Saját világegyetemmel rendelkezni jobb, mint autótulajdonosnak lenni”
Személyes világrendjének kialakulásában nagy szerepe van a világháború utáni élményeinek is, amelyek végül a katolicizmushoz vezetik el a festőt. Az atombombák felrobbanásának hírére misztikus látomásai lesznek, és ezekről így ír utólag: 

„Egy ragyogó látomás megmutatta nekem, hogy rendkívüli fegyver áll rendelkezésemre, amelynek segítségével előrehatolhatok a valóság szívéig. Ez a fegyver a miszticizmus, vagyis a létezőnek intuitív ismerete, a mindenséggel folytatott közvetlen kommunikáció, az abszolút látomás, amelyet az Igazság kegyelme, Isten kegyelme tesz lehetővé. A részecskegyorsítóknál és a kiberkalkulátoroknál is erőteljesebben, egy pillanat alatt képes vagyok behatolni a valóság rejtelmeibe… Enyém az eksztázis! – kiáltom… Enyém a tökéletesség, a szépség, hiszen a szemébe tudok nézni. Halál az akadémizmusra, halál a művészet bürokratikus szabályaira, a dekoratív plágiumokra!”

„A mennyet kerestem életem kuszált és démoni húsának szövedéke mentén és rajta keresztül – a mennyet! Jaj annak, aki ezt nem érti!”

 Idézetek forrása: Mandiner blog