Mit gondol egy ellenforradalmár a portugál gyarmatosításról? Mi történt Angolával a XX. század második felében? És, mi ebben a szerepe Fidel Castrónak?
A Portugál Birodalom
Nem érdemes tagadni a portugál kolonizáció sajátos kétarcúságát, hibáit és bűneit. Ugyanakkor le kell szögezni, hogy az Império Portugues évszázadai elsősorban nem a rabszolga-kereskedelemről és a természeti erőforrások kizsákmányolásáról szóltak. A Krisztus keresztje alatt hajózó vitorlások legénységét motiválta a katolikus tanítás missziós lendülete, a nyugati civilizáció páratlan eredményeinek meghonosítása is. Sajnálatos, hogy mire ezek az expedíciók megindultak, a katolikus középkor alázatos egyszerűségét már kikezdte a reneszánsz dekadens szellemisége. A portugálok afrikai gyarmatai Angolát, Bissau-Guineát, Cabindiát, Mozambikot és a Zöld-foki-szigeteket ölelték fel.
A hidegháború idején a Szovjetunió és a kubai kommunisták támogatták a fekete nacionalizmussal és marxizmussal átitatott afrikai forradalmakat, amelyek az európai gyarmatbirodalmak felszámolására törekedtek. Az angolai események ennek a folyamatnak képezték szerves és rendkívül tanulságos részét.
Antonio Oliveira de Salazar Portugália antikommunista, antiliberális és az Egyházzal együttműködő vezetője elkeseredett harcot vívott a gyarmatok védelme érdekében. Halála után néhány évvel radikális változások következtek be az ország politikájában, ráadásul a nemzetközi helyzet is kedvezőtlenül alakult. A portugál gyarmatbirodalom Bissau-Guineában kapta az első nagy pofont, amikor a marxista tanok által megfertőzött Amílcar Cabral gerillái meghátrálásra kényszerítették a portugál kormányt. 1974-ben a „szegfűk forradalma” baloldali fordulatot hozott az anyaországban. Egy évvel később egy közel 10 éves háború lezárását követően Mozambik kommunista kézre került.
Az erőforrásokban gazdag Angola helyzete azonban keményebb diónak bizonyult. Három különböző frakció próbálta kihasználni a portugál hozzáállásban bekövetkezett fordulatot. Az Agostinho Neto vezette Angolai Népi Felszabadítási Mozgalom (MPLA), amely már a 60-as évek óta keresett kommunista szövetségeseket, így nagyon jó szovjet és kubai kapcsolatokra tett szert. Az ország irányításáért folytatott versenyfutásban részt vett a jobboldali Angolai Népi Felszabadítási Mozgalom (FNLA) és a szintén kommunistaellenes – Jonas Savimbi által fémjelzett – Nemzeti Egység a Teljes Felszabadításért (UNITA) is, egyébként amerikai és dél-afrikai hátszéllel.
A baloldali portugál kormány közvetítésével a három erő megegyezett a függetlenség kinyilvánításának időpontjában (november 11.), de abban, hogy ki legyen az ország elnöke, természetesen nem jutottak dűlőre. Ezért a főváros birtoklásáért fegyveres összecsapások robbantak ki. Aki ugyanis november 11-én uralja a Luandát, azé a győzelem.
Dél-Afrika a térség leggazdagabb országa volt, amelyet egy alapvetően protestáns angolszász-búr elit vezetett. És a hírhedt apartheid (faji elkülönítés) alapján állt. Érthető tehát, miért voltak ellenérdekeltek a fekete nacionalizmus, a dekolonializáció és a marxizmus eszméinek terjedésében. A Dél-afrikai Védelmi Erő (SADF) bevonult Angolába és csatlakozott az UNITA csapataihoz. Az FNLA pedig északról igyekezett harapófogóba szorítani Neto kommunistáit. Az Amerikai Egyesült Államok a vietnámi tapasztalataiból kiindulva, nem szívesen avatkozott be aktívan a konfliktusba.
Neto először a Szovjetunióhoz fordult segítségért. Végül - a szovjetek tudta nélkül- Fidel Castro egy 36.000-es intervenciós sereget küldött Angolába. Nem dicsőségért vagy kitüntetésekért harcolunk, hanem azokért azt eszmékért, amiket igazságosnak tartunk. – mondta Castro
A jobboldali erők a csatatéren vereséget szenvedtek. A dél-afrikaiak kivonultak, de továbbra is támogatták a gerillaharcmodorra váltó Savimbi katonáit. Az afrikai kontinens politikai térképének átrajzolásában Fidel Castro angolai intervenciója kulcsszerepet játszott. Az angolszász kisebbség által irányított Rhodesia portugál szövetségesei nélkül nem tudta sokáig fenntartani rendszerét, végül pedig a nemzetközileg teljesen elszigetelődő Dél-Afrika is kompromisszumra kényszerült: kiengedte a börtönből a kommunista Nelson Mandelát.
Renaud
Ellenforradalmár-blog
Megjegyzések
Megjegyzés küldése