"Mi pusztítjuk a szavakat"

http://ellenforradalmar.blogspot.hu/2016/12/mi-pusztitjuk-szavakat.html

Az idealista Orwell a spanyol polgárháborúban a marxisták oldalán harcolt, de a vörösök rémtetteit tapasztalva végleg elfordult a szélsőséges forradalmároktól. Későbbi művei már a baloldali totalitarizmus iránti iszonyáról tanúskodnak. Néhány gondolat, majd egy idézet következik a szerző 1984-című regényéből:


A kultuszkönyvvé vált 1984-re előszeretettel hivatkoznak a hatvannyolcasok is, akik úgy gondolják (vagy valamikor még úgy gondolták), hogy a totalitarizmus ellenségeiként az igazi szabadság korát hozták el (pitiáner, ám annál károsabb) lázadásukkal. 

Becsapják magukat a liberálisok, mert nincs kibékíthetetlen ellentét a '68-as szellemiség és a totalitarizmus között. A liberalizmus, ami egykor (elég régen) a frissesség erejével hatott, nagyfokú politikai kreativitást képviselt és a szabadság szószólója volt, mára dogmatizmusba süppedt, nivellációval, elnyomással és kulturális terrorral sújtva a társadalmat. 1968 szelleme 1984-hez vezet. És most következzék egy idézet a regényből:
___________________________


A sor megint döccent egyet előre. Amint megálltak, ismét szembefordult Syme-mal. Mindketten leemeltek egy-egy zsíros fémtálcát a pult szélén álló tálcaoszlopról.


- Megnézted este a hadifoglyok akasztását? - kérdezte Syme.

- Dolgoztam - felelte Winston közömbösen. - Bizonyára bemutatják majd a moziban.

- Nagyon tökéletlen pótlék - állapította meg Syme.


Gunyoros pillantása végigfürkészte Winston arcát. Mintha ezt mondta volna a szeme: "Ismerlek, keresztüllátok rajtad, nagyon jól tudom, miért nem nézted meg a hadifoglyok akasztását." A maga értelmiségi módján Syme megszállott vonalas volt. Kellemetlenül kárörvendő elégtételérzéssel szokott beszélni az ellenség falvai ellen intézett helikoptertámadásokról, a gondolatbűnözők tárgyalásairól és vallomásairól, a Szeretet-minisztérium celláiban végrehajtott kivégzésekről. Meglehetősen nehéz volt eltéríteni az ilyen témáktól és az újbeszél aspektusaiba belebonyolítani, amelyekről szakértelemmel és érdekesen tudott beszélni. Winston egy kissé félrefordította a fejét, hogy kikerülje a nagy, sötét szemek kutató pillantását.


- Sikeres akasztás volt - tért vissza Syme esti emlékeihez. - Véleményem szerint elrontják az egészet, ha összekötik a lábukat. Szeretem látni, ahogy rugdalóznak. S főleg a végét, amikor szép kékek lesznek. Főleg ez a része érdekel.

- Következő! - ordította a fehér köpenyes kiszolgáló proli, kezében a merőkanállal.


Winston és Syme a rostély mellé lökte tálcáját. Mindkettőre gyorsan ráhajigálták az egyenebédet: fémtálkában pirosas-szürke gulyás, egy darab kenyér, egy cikk sajt, egy bögre Győzelem-feketekávé és egy szacharintabletta.


- Ott egy üres asztal, az alatt a telekép alatt - mondta Syme. - Útközben szedjünk fel egy adag gint.


A gint fületlen porceláncsészékben szolgálták fel. Keresztültörtettek a zsúfolt termen, s letették tálcáikat a fémtetejű asztalra, amelynek egyik sarkára valaki kilöttyintett egy adag gulyást. Mocskos lében úszó keverék volt, mintha valaki kihányta volna. Winston felemelte a porceláncsészét, egy pillanatig habozott, aztán összeszedte magát, és lenyelte az olajízű folyadékot. Mire kipislogta szeméből a könnyeket, hirtelen éhséget érzett. Teli kanállal kezdte nyelni a gulyást, amely vizenyős volt, s valami szivacsos, rózsaszínű anyagból készült darabkák úszkáltak benne. Valószínűleg mesterséges húsdarabok. Egyikük sem szólalt meg, míg ki nem kanalazták a tálkákat. A Winstontól balra, egy kissé a háta mögött álló asztalnál közben valaki gyorsan és szünet nélkül beszélt; kellemetlen hadarása majdnem olyan volt, mint a kacsahápogás, s a teremben uralkodó hangzavarból is élesen kihallatszott.


 - Hogy haladtok a szótárral? - kérdezte Winston jó hangosan, 
hogy túlharsogja a lármát.

- Lassan - felelte Syme. - Én éppen a melléknevekkel 
foglalkozom. Lenyűgöző feladat.


Az újbeszél említésére rögtön felragyogott. Félretolta tálkáját, s egyik jól ápolt kezében a kenyérrel, másikban a sajttal keresztülhajolt az asztalon, hogy ne kelljen ordítania.


- A tizenegyedik kiadás a végleges kiadás lesz - jelentette ki. - Végső formájába öntjük a nyelvet, abba a formába, amilyen akkor lesz, amikor senki se fog már más nyelvet beszélni. Ha befejeztük a munkát, a hozzád hasonló embereknek újra kell majd tanulniuk beszélni. Persze azt hiszed, fogadni mernék rá, hogy a mi fő feladatunk az, hogy új szavakat találjunk ki. Pedig szó sincs róla! 

Mi pusztítjuk a szavakat - mindennap tömegével, százszámra. Letisztítjuk a nyelvet a csontjáig. A tizenegyedik kiadásban egyetlen olyan szó sem lesz, amelynek 2050-ig el kell avulnia.


Mohón beleharapott a kenyérbe, teli szájjal nyelt néhányat, aztán tovább beszélt, a tudósokra jellemző szenvedéllyel. Keskeny, sötét arca átszellemült, szeme elvesztette gunyoros kifejezését s szinte álmodozóvá vált.

- Gyönyörű dolog ez a szópusztítás. Persze az igék és a melléknevek közt végezzük a legnagyobb irtást, de a főnevek százait is teljes joggal kiirthatjuk. S nemcsak a rokon értelműeket, hanem az ellentétes értelműeket is. Mert ugyan miféle létjogosultsága van egy olyan szónak, amelyik pusztán csak egy másik szónak az ellentéte? 

Hiszen minden szó magában hordja az ellentétét is. Vegyük például a "jó" szót. Ha egyszer van egy olyan szavunk, mint a "jó", ugyan mi szükség olyan szóra is, hogy "rossz"?

Megjegyzések