Bizalmam az ősi erényben

Kereken száz éve, ezen a napon adta vissza lelkét teremtőjének a magyar történelem egyik legnagyobb formátumú uralkodója, Ferenc József. 

A király, akit trónralépésekor még sokan a forradalmi hév ellenérzésével fogadtak, halálára a történelmi folytonosság és a Közép-európai egység szimbólumává nemesült mindenki szemében. Ignotus is így írt halálakor:

"Tehát valóban 1916-a lett halála éve a nagy öregnek, ki nemcsak önnön népei számára jelképezte általában az uralkodót s az uralkodást. Az ententei újságok most fitymálhatják, sőt szidhatják a kinyújtóztatott ellenséget, valójában tisztelték, mert tudták, mi mennyire tiszteljük."

"Nincs benne túlzás, ha azt mondjuk, hogy nekünk Magyarországnak Mátyás óta nem volt nemzetibb királyunk, mint Ferenc József. 

De gyászrontás volna az ő koporsójánál valamely nemzetiszín bánat, - nem csupán piros-fehér-zöld, de bár búzavirágos német nemzeti. Nemcsak egyiket vagy másikat jelentette e koronás államférfi az ő birodalmai, államai vagy népei közül, hanem főképp az ő szükségszerű, történelmi, a földrajztól s a gazdaságtól meghatározott összetartozandóságukat - de úgy azt, amit ez összetartozandóság kitől-kitől megkövetel, mint ezután, azt, amit ez az összetartozandóság kinek-kinek megenged." 

Ferenc József uralkodói jelmondata a "Bizalmam az ősi erényben."-volt. Ez olvasható a magyar középcímer alatt is, erre tanít bennünket a száz éve meghalt király. Szent István ezt így fogalmazta meg a maga korában: "Őseink követése foglalja el a királyi méltóságban a nyolcadik helyet. A legnagyobb királyi ékesség, az én tudásom szerint, a királyelődök után járni, a szülőket utánozni."

Tegyük fel magunknak a kérdést, nekünk miben van a bizalmunk? Bízunk az ősi erényben?