Átírja a történelmet az orosz bíróság

A Szovjetunió is megtámadta 1939-ben Lengyelországot - hangzik az állítás, amiért az orosz Legfelsőbb Bíróság elítélt egy Vladimir Luzgin nevű bloggert. A posztkommunista Oroszország ismét megmutatta rosszabbik énjét.

Lehet vitatkozni azon, hogy miként értékelhető a III. birodalom és a Szovjetunió történelmi szerepe. Különböző politikai preferenciák mentén ki egyiket, ki a másikat tartja a kegyetlenebb mészárosnak. 

A népirtás-versenyben a náciknak nem egészen tizenkét évük volt bizonyítani, míg a szovjeteknek több mint hetven esztendő állt rendelkezésükre. Aligha lehet véletlen, hogy a vörösök sokkalta több emberi életet oltottak ki, de elég visszataszító a halott milliókat zsetonokként tologatni és méricskélni az asztalon.

A nácizmus és a kommunizmus közötti elméleti és gyakorlati hasonlóságokat és különbségeket persze érdemes feltárni, de a végső kérdés nem lehet az, hogy ki a gonoszabb. Maradjunk a tényeknél, hiszen (úgy tűnik) azok sincsenek biztonságban: 

•  1939 augusztus 23-án megszületett a Molotov–Ribbentrop-paktum, amely a Német Birodalom és a Szovjetunió érdekszféráinak határát jelölte ki Kelet-Európában. A megnemtámadási szerződés jelentette a diplomáciai biztosítékot a németek számára a Lengyelország elleni invázióhoz. 

• 1939 szeptember 1-én a Német Birodalom megtámadta Lengyelországot. 
• 1939 szeptember 17-én a Szovjetunió lerohanta a védtelen lengyeleket a megállapodás értelmében előre törve Bug-folyó vonaláig. 

Ezek a közismert tények vitán felül állnak, de úgy tűnik, ha ezt valaki a Szovjetunió szemére meri vetni Oroszországban, akkor azzal a „a nácizmus rehabilitálásának” bűncselekményét meríti ki.

Az orosz Legfelsőbb Bíróság a nürnbergi perre hivatkozva (!) kijelentette, hogy hazugság azt állítani, hogy  „a kommunisták és Németország közösen támadták meg Lengyelországot”. Az elítélt blogger egyébként nem is maga fogalmazta meg ezt az állítást, csupán posztolta Vkontakte-profiljával egy ukrán honlap cikkét.

Szigorúan véve tényleg nem együtt rohanta le a két nagyhatalom Lengyelországot, hiszen a szovjetek több, mint két héttel később támadtak, de a bíróság részéről ez szőrszálhasogatás lenne - azt vitatják, hogy egyáltalán megtámadta.

Sergey Andreyev Oroszország lengyelországi nagykövete egy lengyel TV-csatornának azt nyilatkozta, a '39-es támadás nem volt agresszív lépés, a Szovjetunió csupán saját biztonságát védte ezzel.

Ez a kicsit sem elfogult értékelés a hazai antifasizmus felkent apostolára emlékeztetheti az olvasót, Krausz Tamásra, aki Ungváry Krisztiánnal vitatkozva a fél Európát felperzselő, kivéreztető és végigerőszakoló vörös hordákat továbbra is felszabadítókként ünnepeltetné, és aki a Szovjetunió háborús részvételét Katyńostul önvédelemnek és „határkiegészítésnek” (!) látja. 

 

(A kommunista történelemhamisításról > itt < írtunk bővebben.)

A vita egyik legnevetségesebb fordulata az volt, amikor Krausz kérdőre vonta partnerét: „Hogyan nevezheti félázsiainak a Szovjetuniót?” Ungváry válaszolt: „úgy, hogy az ország fele Ázsiában van”. „Ez kultúrrasszista végkonklúzió, a humanista emberek erre nem lesznek vevők!” – ellenkezett Krausz.

Hazánkban szerencsére már nem ez a fősodratú álláspont az elfogadott, de mint látjuk az annyit dicsőített posztkommunista Oroszországban igen. 

Ne élvezkedjünk ezen a viszonylag jó helyzeten, hanem tágabb összefüggésben számoljunk le a marxizmus XXI. századi gyümölcseivel, például a ma uralkodó kultúrmarxizmussal.