Konzervatív forradalom



A "konzervatív forradalom" szellemiségével az ellenforradalmi elvek iránt érdeklődőknek foglalkozniuk kell. A mi értelmezésünk szerint az ellenforradalom célja a kultúránk megújítása a teljes renováció és restauráció előmozdítása. A konzervatív forradalomból igen sokat meríthetünk az ellenforradalmi célok eléréséhez, ezért ajánljuk Horváth Róbert írását minden olvasónknak:

A konzervatív forradalom előfutárának minden kétséget kizáróan Joseph de Maîstre-t tekinthetjük. E francia gróf még olyan történelmi korszakban tevékenykedett, amely a maitól sok mindenben eltérő, jelentős mértékben különböző időszak volt. A tizennyolcadik század végét és a tizenkilencedik század első felét a francia forradalom eseményeinek dacára a jobboldaliság uralta (függetlenül attól, hogy még csak éppen elkezdték így nevezni). Ebben a korszakban, mind politikai, mind kulturális szempontból még egyértelműen a baloldaliság volt hátrányosabb helyzetben (noha már vehemesen szerveződött). Így a forradalom eszméje negatív jelentéssel bírt a tradíciók oldalán álló, jobboldali erők számára.


De Maîstre mégis látta a pusztán reagáló, reflektív és reaktív ellenforradalom hiányosságait. „Az ellenforradalom nem egy ellentétes forradalom lesz, hanem a forradalom ellentéte” – mondotta. A megkerülhetetlen ellenforradalmak tizenkilencedik századi korszaka után egyre inkább a baloldali forradalmak ezen ellentétére lett szükség. Azonban de Maîstre korában még az ellenforradalom eszméje volt meghatározó, amiért ő csupán előfutár lehet a konzervatív forradalom vonatkozásában.

E jeles gróf már a tizenkilencedik század elején tisztán látta, hogy nem elég valami ellenségének lenni, attól gyökereiben, autonóm módon kell különbözni. – Ezért érdemli meg a konzervatív forradalom előfutára minősítést. Egy reaktív ellenforradalom a legjobb esetben is csak megállítani képes, megfordítani és felemelni nem. A konzervativizmus teljességét a reakció és a reakciótól független cselekvés egysége képezi. Pontosan ez lesz a konzervatív forradalom.

Hasonlóak mondhatók el Metternich herceggel kapcsolatban, aki több tekintetben gyakorlati megvalósítója volt annak, amit de Maîstre elvben meghatározott.
„…nagyon fontos, hogy nem ellenforradalmat (contrarevolutio) kell csinálni, hanem a »forradalom ellentétét«, ami pozitív politikai akcionalitást jelent”.
Az addigi baloldali forradalmak ezen ellentéte – mivel konzervatív – lesz az, amit a huszadik század elején majd konzervatív forradalomnak neveznek. Azért lehet mégis forradalomnak tekinteni, mert rendelkezik azzal a szinte egyedüli pozitívummal, dinamikus, többeket megmozgató erővel, amivel a forradalmak rendelkeztek.

A stabilitás helyes igénye valóban megtűri, sőt olykor egyenesen megköveteli a változtatásokat, ám csakis az állandóságra való őseredeti vágyon és beállítottságon belül. Ezért ostobaság a konzervatív forradalmat „az archaikus és a modern kombinációjának” nevezni, amint azt például Enzo Traverso tette. Ami bevált, ami az állandóság és az öröklét képviselője vagy előhírnöke, aminek kapcsolata az örökléttel folyamatos, annak felesleges megváltoznia.


A baloldali forradalmak az ilyen stabilizált, állandósághoz igazodó értékrendeket és alapelveket számolták fel. Ugyanekkor, a történelmi folyamatokat tekintve egyre inkább joggal merült és merül ma is fel, hogy az is állandósulhat, ami nem jó, ami nem normális. A konzervatív, a megőrző, az értékőrző forradalom ideája azért bizonyul helyesnek, mert ilyen helyzetekben valóban forradalmi visszatérésre van szükség mindahhoz, ami alapvető, mindahhoz, ami állandó; kétségtelen, hogy a közöny korszakában már forradalmi erejű visszavezetésre, visszatérésre van szükség az örök értékekhez. A konzerváció csak e visszatérés, e forradalom után következhet.

A konzervatív forradalomnak azonban, ha hű akar lenni önnön mibenlétéhez, csak is a baloldali történelmi forradalmak mintáival ellentéteset, és az azokat folytató „láthatatlan forradalmakkal” (gazdasági, technikai, szexuális stb.) ellentéteset szabad tennie. Elveszítve ezt az alapelvet, azokkal analóg, ösztönös, felsőbb minta nélküli felbolydulás, elhajlás, majd felforgatás következne be – bármilyenek is a szándékok. A konzervatív forradalom eszméjének fogalmi egyensúlya ezért mindenek előtt a konzervatív szón nyugszik, amennyiben annak a merevséghez és az állandósághoz semmi köze.

A konzervatív forradalom előzményei de Maîstre és Metternich halálát követően is kitapinthatóak. Nietzsche után, aki a Wille zur Machtban azt mondotta,
„száz nem modernül nevelt, vagyis érett és heroikus életre szoktatott emberrel az egész lármázó jelenkort örökre el lehet hallgattatni”,
külön ki kell emelnünk Stefan George körét, akinél a konzervatív világnézet és társadalomépítő szándék mindenekelőtt egy művészi égisz, egy költői karakter alatt nyilvánult meg, ami pontosan előlegezi a konzervatív forradalom nem pusztán politikai, hanem művészi érzékkel és irányulással bíró képviselőinek későbbi fellépését.

Maga a konzervatív forradalom kifejezés egyesek szerint a már említett Maurras-tól származik, aki – de Maîstre mellett – valószínűleg Edouard Drumont bizonyos megfontolásainak köszönhetően alkalmazta a kifejezést a tizenkilencedik század legvégén vagy a huszadik század elején. Charles Maurras és az Action Française eszméiről nemrégiben egy használható mű jelent meg magyar nyelven, amennyiben az olvasó el tud tekinteni szerzőjének nyilvánvalóan ellentétes világnézetétől, és úgyszintén a Maurras forradalmiságát indokolatlanul fehér „jakobinizmusnak” nevező megközelítéstől.

Mások német eredetet tulajdonítanak a kifejezésnek. Németország, a német lelkület valóban előkelő szerepet játszott a konzervatív forradalom történetében. Thomas Mann, 1918-ban megjelent művében, a Betrachtungen eines Unpolitischenben „archaikus forradalomról” beszélt, a liberális–atlanti civilizáció alternatíváját keresve, amit Németországban talált meg. Mann a huszas évek közepétől azonban elfordult a kibontakozódó német újkonzervativizmustól, és liberális álláspontot foglalt el. Armin Mohler szerint a bécsi Hugo von Hofmannstahl, a George-kör egykori tagja használta először a kifejezést 1927-ben, egy beszédében. Ekkorra azonban már évek óta tevékenykedtek a konzervatív forradalom első képviselői. Arthur Moeller van den Bruck 1923-ban jelentette meg Das Dritte Reich című művét.


1925–26-ra már az Ernst Jünger körüli kör is megszerveződött: Friedrich Georg Jünger, Friedrich Hielscher, Ernst von Solomon és mások. Útjukra indultak a konzervatív forradalmárok első folyóiratai is, akiket akkoriban még „új nacionalistáknak”, „új konzervatívoknak”, „konzervatív nacionalistáknak”, „forradalmi konzervatívoknak” hívtak: az Arminius, a Standarte, a Vormarsch, majd a Widerstand vagy a Kommenden. Ernst Jünger alábbi sorai a konzervatív forradalom születésének körülményeit is megfogalmazhatták volna:

„létezik közöttünk egy kiváló csapat, amely már régen visszahúzódott a könyvtárakból és az arénák porából, vissza a legbelsőbb terekbe, egy legsötétebb Tibetbe. Hiszek az emberekben, akik magányosan ülnek sötét szobákban, mozdulatlanul, mint a sziklák; e barlangokból azok az áramlatok csillognak, amelyek kint malomkerekeket forgatnak és gépek seregét tartják mozgásban…”

A helyi német viszonyokon túl e szerveződés megindulásának fő oka az volt, hogy amit jobboldalnak nevezhetünk, társadalmi síkon nagyjából erre az időszakra ismerte fel, hogy a baloldalhoz hasonlóan meg kell fogalmaznia politikai nézeteit és világnézetét. Ezt korábban nem tette meg. Bár a baloldal e tekintetben már cselekedett, erre bizonyos ideig valóban nem volt szükség. Érthető számunkra, hogy a jobboldal nem volt hajlandó elveket csinálni abból, amit magától értetődően élt. Egy idő után azonban már hiba volt nem cselekedni. Pontosan ennek következtében még Spengler is úgy vélekedett, hogy az intelligencia a baloldalon található: habár a jobboldal nagyobb államvezetési gyakorlattal és érzékkel rendelkezik, a baloldal nagyobb intelligenciával bír. A megfogalmazott elvek hiányán kívül ennek az intelligenciával kapcsolatos rögeszmének valójában nem sok alapja volt.


Noha korábban is voltak olyan éleslátók, mint de Maîstre vagy Magyarországon Dessewffy Aurél, akik már több évtizeddel korábban felismerték, hogy a jobboldalnak kifejtett elvekre is szüksége van, ez a megfogalmazás csak a huszadik század első évtizedeiben vette kezdetét közösségi és társadalmi szinten. Az utolsó európai birodalmak felbomlásának időszakában sokan felismerték az értékőrző erő és aktivitás fontosságát. Ezt az elkövetkezendő évtizedekben ki-ki a számára rendelkezésre álló képességekkel és keretek között folytatta: politikai írók, filozófusok, vallástudósok, szépírók, művészek, újságírók tűntek fel a konzervatív forradalom többé-kevésbé kifejezett képviselőiként.

A teljes tanulmány ITT olvasható

Megjegyzések